Ma. Én itt. Köszönöm.
Zsolti.

Az életem része vagy. Mindig is az voltál, s leszel is. Akkor is, mikor a minikatonák vívták a hárborúikat a szobánkban, aztán míg a terepasztalod elfoglalta a fél szobát, és persze akkor is, mikor már a sok-sok Star Wars kütyütől lépni sem lehetett.




Látom a szemed. Nézel. Most is. Tudom.
Látlak. Figyelem, ahogy gondos, aprólékos munkával összeilleszted a lépegető darabjait...
Ebben sosem tudtam segíteni, ennyire macerás, precíziós melóhoz igazi indíttatás kell...

...de abban sem tudtam segíteni, amiben pedig kellett volna... nekem kellett volna... nekem...

Tudom, hogy megbocsátottál. Köszönöm, hogy visszaküldtél.

Látom a szemed, ahogy rám nézel, és látom a kezed, ahogy felém intesz, hogy még nem mehetek...

Szeretlek! Ma vagy 32 éves.
De már mindig 26 maradsz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.