Agykontroll talemául
2007.07.15. 11:59
Én ott (illetve az azt megelőző, Agykontroll c. postban), hangot adtam hitetlenkedésemnek. Pedig igazából nem is erről van szó. Márminthogy én abszolút elutasítanám ezt a fajta dolgot. (Ne, ez most megint talemás lett, de azért remélem, úgy ahogy érthető...)
Elmondom, hogy én miként viszonyulok ehhez.
Ezen a tájon valamennyire ismert az én életutam, legalábbis új életem története, s az azelőtti idők sem titkosak. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy én időnként elejtek olyan kifejezéseket, hogy TUDOM, meg CÉL, meg KAPASZKODÓ, és társaik.
Összevissza csapongok.
Pedig előttem, marhára egyértelmű amiről írok. Hmmm....
Heti két alkalommal járok gyógytornára. Edit, aki gondjaiba vette s fáradságot nem kímélve szinten is tartja darabokra hullott s újra összerakott testem, lelkes gyakorlója az agykontrollnak. Időnként, ha szükségem van ilyesmi támaszra, meg szoktam kérni, hogy ha van ideje mondjuk éjszaka hasson már oda agyilag, hogy jól menjenek az adott dolgaim.
Hát, hogy ezért-e vagy a saját meggyőződésem okán, de ez működik...
Mert Edittől, agykontrolltól függetlenül, nekem nagyon egyszerűen létezik ez. Volt időm rájönni egy ezzel párhuzamos, hasonló "eljárásra(?)".
Ez még a 7 hónap végefelé volt. Mikor a b. után az első ciklust töltöttem kórházban.
Csak címszavakban:
2001. 11. 18.: vége az életemnek
2002. március közepe: megtudtam, hogy négyen maradtunk, ezért -gondolom ezért- feljöttem az amnéziából
2002. 04. 02.: átszállítottak a rehabra, ahol meg kellett tanulnom újra mindent. (06.16-ig voltam akkor ott)
Ez volt az az időszak, amikor tudatosult bennem, hogy én döntök. Ha tudom... ha TUDOM, hogy meggyógyulok, ha TUDOM, hogy meg tudok tanulni járni, ha TUDOM, hogy elbírom azt a qrva kanalat, ha TUDOM, hogy fel tudom venni a gyöngyszemeket és azokkal el tudom találni azt a nyomorult, sírnivalóan apró damilszálat, ha TUDOM, hogy fel fogom nevelni a gyerekeimet.... akkor úgy lesz.
Mert nincs elég agyam ahhoz, hogy kétségekre pazarolhassak belőle. Ami nem fontos, persze megjelenhet kérdésként... de ami a jövőmben alapvetően meghatározó, az nem lehet kétséges. Nincs elég kapacitásom azon molyolni, hogy "jaj, mi lesz, ha nem sikerül?" Lóf@szt! (mábocs), ezeket a köröket inkább kikerültem. Ha én taszítottam magam ebbe a helyzetbe (s akkorra már ez nem volt kérdés előttem), akkor én vagyok az egyetlen, aki meg tudja ezt oldani. Úgy értem, hogy élhetően élni, csak én tudom elintézni.
Én tudom TÚLÉLNI a túlélhetetlent. Ha úgy döntök.
Ezért volt (van) a mantrám: mikor járni tanultam, egyik lépés a másik után, iszonyú kínok között, gurulómankóra támaszkodva, olyan elérhetetlen távolságok után vágyakozva, mint mondjuk a szomszéd ágy, pláne az ablak (ami a másik oldalon volt az ágyam mellett, vagyis kb 2 és fél méterrel többet kellett "mennem", mint az egyes ágyig a 3 lépést)... akkor mormoltam magam elé: DorkaFanniBertaDorkaFanniBertaDorkaFanniBerta...
Ez az én agykontrollom. Nem kellett elvégeznem tanfolyamot, nem kellett elolvasnom ehhez egyetlen könyvet sem, sőt még cikket sem, elég volt az a délután...
Okosabb könyvből megtanulni, mint így rászorítva lenni...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://talema.blog.hu/api/trackback/id/tr741596612
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.