Van cukor, van tej
2008.07.14. 01:22
Mert ugye, volt idő, mikor nélkülöznöm kellett ezeket.
A mai napot úgy kezdtem, hogy nem kezdtem sehogy. 8 óra magasságában felébredtem, megnéztem az órám, majd visszadőltem még, gondoltam szunyókálok egy kicsit. A következő a telefon csörgése volt, illetve a Kill Bill fütyülős betétdala, majd mikor felvettem, Emma kívánt nekem boldog szülit. Gondolom, feltűnt neki álomittas hangom, mert azt kérdezte, hogy "Te méééég alszooool?" Erre én: "Miért? Hány óra van?"
Hehe... fél 11 körül járt.
Úgyhogy fejvesztve kászálódtam ki az ágyból, mert hát, már mégse járja, hogy egy valamirevaló matróna átlustálkodja a napot, ráadásul még ne is tegye ezt tudatosan! Mert ugye az merőben más, ha eleve úgy készül neki az ember, hogy semmit sem tesz napestig, de így, hogy még a lustálkodásban rejlő káröröm sem legyen a részem, hát ezt azért mégsem! Szóval felkeltem. Csináltam kávét, ahogy kell, ahogy szeretem s megittam azt. Már végre kiláttam a fejemből...
Aztán kicsit osztottam itt a téren az észt, majd beszélgettem egy szimpatikus gyaloglós bloggerrel egy jót telefonon, s már indulnom is kellett a vasútállomásra a vendégem elé.
Ahogy nagy nehezen bezártam a házat (...egyik kezemben a mankóm, másikban a telefon, hogyan zárjam az ajtót???? Mankó letámaszt, telefon áttesz, ajtó bezár. Huh... de ügyes vagyok!), éppen beállt a kapu elé Ildike, akivel tegnap moziban voltam , mert jött, hogy ma is -mint hivatalos napon- felköszöntsön egy tál tiramisuval.
Persze nekem mennem kellett, így a tál bekerült a hűtőbe, mi meg indultunk egyenest a vendég elé.
Gyalogláshoz kiszámított időben indultam útnak, s így, autóval bőven maradt negyed óránk a semmittevésre, míg megérkezett a vendégem.
Hazaérvén aztán neki is estünk Ildike ajándékának, s közben megcsodálhattam a vendégemtől kapott gyönyörűséges zacsi tartalmát is. Feltűnő, kifejezetten zöld (nem tudok jobb jelzőt rá, na!) nyaklánc és hozzávaló füli. Mert ugye ez megy a vörös hajamhoz.
Beszélgettünk, ettünk, ittunk. (Kiderült, hogy a "normálisan" édes, cukros tea, a vendégem számára ihatatlan, mint ahogy az is, hogy Ildike tehetsége tiramisu téren éppoly hatalmas, mint sok egyéb területen, valamint az, hogy a muffinom ehető. Sőt!)
Ildikét hiányolni kezdte a családja, ezért ment is, mi pedig miután rájöttünk, hogy a benti 80 foknál valószínűleg a kinti hőmérséklet elviselhetőbb (mert vendégem nem szereti a klímát, valami allergiát emlegetett, s nyomatékosításául ennek a szemhéját is megmutatta, amiről persze én tudtam, hogy nem is attól piros, hanem a szemfestéktől, melyet nem cserélt le a ruhájához illő zöld árnyalatra!) Szóval kimentünk a teraszra, vittük magunkkal a teás cuccot, meg a sütit és folytattuk a beszélgetést. Amiben néhol előkerültek esemesek, illetve azok hiábavaló várása, valamint az évek számának viszonya az öregséghez, és még sorolhatnám a dolgot, de egy szó mint száz, jól telt az idő. Mikor is, megállt a ház előtt egy autó. Én nem láttam, csak az ajtók csapódását hallottam, mert a teraszról épp a kapuhoz látni. Aztán úgy is maradtam.
Újabb vendégem, mit vendégem, vendégeim érkeztek. S ha nem szól rám kettejük közül az első, még most is leesett állal, mozdulatlanul ücsörgök a teraszon.
Hehe... és hoztak cukrot is és tejet is.
A terasz remek hely beszélgetésre. Kolbászt is lehetne ott jó étvággyal karikázni, nomeg vajas kenyeret enni, de ezek éppen nem voltak kéznél, így maradtunk a tőlük kapott remek bor elfogyasztásánál. Barátom, akit a blognak a terének köszönhetek -mármint a barátságot, na- hozta magával kedvesét is, akit szintén itt ismertem meg, mert ahogy ezt is megbeszéltük, ez a tér tulajdonképpen egy társkereső, csak nagyon álcázza magát.
Megittuk a bort, bár Péter egy kortyot sem, hisz zéró tolerancia van, így hármunkra maradt ez a nemes feladat, de mi, hős nők (mely nemről Eger óta tudható ez a tulajdonság), Kiccsillag, Luciferina és én, helytálltunk! Aztán majdnem este lett és a két meglepetés-vendég el is indult, de mi még, Lucival, tárgyaltuk még kicsit, fontos dolgainkat. Aztán, hogy egy vonatot lekésett szegény, időben elindultunk a következőhöz. Mondanom sem kell, hogy megint volt vagy 20 perc potyaidőnk, de végül megérkezett a kis piros vonat (amiről szintén megemlékeztem már), s útnak indult ő is, én meg hazabaktattam.
Nyaraló gyerekeimtől kaptam sms-t, aminek nagyon örülök.
Nagyon jó nap volt. Köszönöm nektek, barátok! :))
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://talema.blog.hu/api/trackback/id/tr281596317
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.