Libapropó
2008.09.28. 14:51
Eltartott egy ideig, de most megint beugrott valami. Valami fontos.
Nekem, meg a libának.
Vagyis az én libaságomról, de most egy igazi kisliba emléke sejlett fel.
Aki már nem is van, hisz valószínűleg levesként végezte.
De kezdem az elején.
1975-öt írunk. Adva van egy vörös hajú, kerek arcú, dagi kislányka; egy ici-pici vályogház Esztergom Szent Tamás hegyén (akkor még Kálvária hegy; Zója utcával, mert ugye az átkosban nem lehetett akárminek hívni, akármit...), egy kedves, szeretetteljes édesanya, egy éppen megszületett kistesó, meg egy picike udvar.
Ahol is az említett anyuka ül a konyhaajtó előtti lépcsőn, mely ajtó a bejáratot is jelentette az udvarról, tehát amolyan kerti sziesztaképpen pihen. Csak éppen akkor még a kert puszta döngölt földet jelentett, kerti szék nem volt, tehát egyértelmű volt a lépcső ilyen célra, szieszta pedig csak nagy túlzással említhető, hisz dolga mindig akadt a két kicsiny gyerek anyjának, hisz férje hajós volt akkor. Vagyis lopott pihenőidejében csak ült a lépcsőn, meztelen talpa a betonon, egyik kezében egy szál Munkás, másikban egy pohár kávé és figyelte a számára gyönyörű kislánykát, amint az játszik a "kuckó" előtt. A kuckót, mely talán egy "normális" családban fészer névre keresztelődött volna, ám itt így nevezték, saját két kezével építette az édesanya.
Szóval, dagi kislánya, kinek vörös haja, két, gondosan fésült, fonott copfba rendezve keretezte babás arcát, a porban játszik, pontosabban nem is játszik, hisz az ámulattól mozdulni sem bír.
Csak összakulcsolt kezekkel, a lehető legkisebbre zsugorodva guggol és némán néz maga elé. Ahol a porban egy, még nála, sőt, még majdnem frissnek számító kisöccsénél is kisebb élőlény jön-megy.
Anyu az ajtóból lélegzetvisszafojtva néz, én bámulom a kislibát. Zsolti benn alszik a kicsi vályogház egyetlen szobájában, a kiságyában.
Tűz a nap. Égeti a tarkóm, nem merek megmozdulni, mert megijeszteném azt a pici, sárga valamit ott előttem, akihez hozzáérni sem merek, mert félek, hogy bajt okozok neki, a libuska olyan nagyon picike, de olyan hívogatóan selymes a háta. Néha sipít egyet, de nem megy arrébb. Keresi az anyukáját.
Az enyém ott ül a lépcsőn.
És szépnek, okosnak, bátornak, kedvesnek, szeretnivalónak látja kislányát és tudja, hogy épp ilyen a kisfia is, aki benn alszik, a pici vályogház, egyetlen pici szobájának, pici sarkában. Ahol nem volt víz, nem volt villany. Csak mi.
Meg egy kisliba.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://talema.blog.hu/api/trackback/id/tr1001596271
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.