Bárhogy is képzeltem.

Úgy látszik kitartásom abban sem mutat lanyhulást, hogy töretlenül haladok az eddigi úton, miszerint például bírok boldog elégedettséggel tusfürdővel hajat mosni, s ezt tejes mellszélességgel kiállva a térre, vállalom is! (Már mikor rögzítettem azt az eseményt, kértem, hogy inkább hazudjátok azt, hogy normális vagyok, na. Lehet úgy is, ahogy Laár András mondja: nooooooormális. Mindent érteni fogok!:)

Ugyanis, ma ismét tettem egy lapáttal a magam besorolására. (Létezik ilyen formáben mondat? Illetve létezni persze, hisz itten van, ni, de értelmezhető ez vajh? Hmmm... ájvé!)

Történt, hogy este olyan fél 11 felé elaludtam, majdan akármikor felébredtem és ahogy ránéztem a dekóder kijelzőjére, azon nyomban görcsöt is kaptam. Merthogy ott, öntelten villogva nem más állt, mint 23:43. Aszta! Mondottam volt magamban, de mentő ötletként eszembe (czahh..) jutott élemedett korom, s érzékszerveim igen beszűkült működési tere, s mindezek kapcsán a szemüvegem! Háhá!!!!
Elegáns mozdulattal kitapogattam mellettem az ágyban (csak néhány rejtvényt, meg a táskámat és mindösszesen egy könyvet /Pi az, hallja akit érint?!/ kellett arrébb kotorásznom), s azon nyomban nyugalmat lelt háborgó lelkem, mert az idő már kicsit előrébb járt az éjszakában, 2:13 volt ugyanis. Ez egyrészt jó, hiszen akkor mégsem csak uszkve egy órát aludtam, viszont így tudatosult, hogy egy világ választ el a reggeltől, s bizony a gyakorlat azt mutatja, hogy -amolyan láttam én mán karón varjút!- nem mindig sikerül megtalálnom ilyenkor a visszautat az alvás felé, hanem kénytelen-kelletlen a sötétben számolgatva a sarkokat (mely nekem igenis munka, ennyi aggyal mire a végére érek a négy saroknak, új felfedezés ismét nekikezdeni!:) telik el az éjszaka, s reggelre igen elnyűtt formát öltve kezdhetem a nap érdemi részét.
Szóval, igyekeztem visszaaludni. Nos, ebben nem segített, hogy elkezdett fájni a fogam. Ezzel önmagában még nem lenne nagy baj, hisz ez "csak" fájdalom, de ettől még nem jó, ráadásul most ehhez csatlakozott az is, hogy az általam ilyenkor nézett rengetegséges dokumentumfilm (melyek a sok-sok csatorna némelyikén jönnek be, s az éjszakai órák a legjobb lelőhelyük, tapasztalataim szerint) ma valahogy mintha összesküdtek volna idővel-foggal-mindennel, hisz ez utóbbi kivétel nélkül olyan volt, amit már láttam korábban. (Na, erre varrjon gombot aki akar! A sarkok a szobámban, mindig új szórakozást jelentenek, de némely dokumentumfilmre emléxem, és nincs kedvem újra nézni azokat. Na, hogy van ez? Parajelenség ez is.)

Ottan vártam, hogy egyszer majdcsak reggel lesz és nem lesz ekkora teher a vállamon, hogy aludnom kéne, amikor tudatosult bennem, hogy az a zaj, amit szinte folyamatosan hallok, nem valami zenei aláfestés, hanem Amper diszkét jelzése arra vonatkozóan, hogy "Hé, te tyúk, ott benn! Emeld mán föl becses altested, oszt öncsé vizet a tálkámba, mert lassan szomjan halok!" Ezt úgy mondja el a kéthülyekutyákok esszenciája, hogy a kövön, orrával finoman tologatja a fém tálkáit. Édes!!!
Vagyis, amikor ez már nevesítve jegyzékbe került az agyam helyén, el is indultam, hogy könnyebbé tegyem Am/ életét egy adag vízzel. Csak az én kislámpámat kapcsoltam fel, mert minek más, jó a szemem, és különben is, itthon úgy tájékozódom, mint egy denevér!!!
Ahhhhhaaaa...
Nyugodt, de határozott léptekkel mentem a célom felé. A félhomályban a világos kövön megláttam egy papírzsepit s nem messze onnan egy szatyrot. Amolyan texos -már pénzbe kerülő, bakker- nyájlonszatyrot. Gondoltam eme korai órán nem fogok lehajolni s felszedni ezeket, tekintve még be nem járatott alkatrészeim, mely részletekre az én koromban már nem árt figyelni, megvárnak ezek reggelig. Persze mérgelődtem kicsit, hogy Am/ megint talált valami feltétlenül megszemlélendő, szétcincálandó okosságot, s ezen tevékenységnek végterméke van ott előttem. Azt találtam üdvözítő megoldásnak, hogy a mankómmal arrébb taszigálom kicsit, hogy ne legyen útban, s majd nappal összeszedem azokat. Megálltam s megemeltem a mankót, közelítettem vele a szatyorhoz....
...amely abban a minutumban felkelt és rám nézett.

Bakker!

Ott helyben szívszélhűdést (mit már tegnap tisztáztam, hogy halovány fogalmam sincs róla, hogy mi is az) kaptam. Hihető?

És hogy működik az emberi agy, pláne ha 10% kénytelen dolgozni a néhai egész helyett, ott álltam, remegő tagokkal, frászt kapva és hirtelen hangosan elkezdtem röhögni, hisz ez ugrott be: végre megtaláltam egy mondás tárgyi alapját:

"Két füle van, mégsem szatyor!"

Immáron ez, megcáfolhatatlan alapigazság. Höhö... Kalandosak az éjszakáim, mi? :)

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.