Mert ugye, a számomra megmásíthatatlan(nak tűnő) rend, az a mankó - jobb láb, majdan ezután jöhet a bal.
Mert a sokat érő titán cuccok, amik velem élnek (s elválaszthatatlan társaim immáron jó egynéhány éve) nem engedik, hogy csak úgy, önálló gondolatoknak engedelmeskedve rakosgassam lábaim egymásnak elébe.

Illetve most már engedélyezett, de akkor, mikor a csípőprotézis műtétem másnapján a gyógytornász odaült az ágyam mellé, első mondata az volt, hogy "Azt jegyezd meg a legjobban: keresztbe tenni a lábad TILOS!" s így folytatta: "Hiába nagyon nőies és sikkes tartás, számodra életveszélyes! Valamint a járásban mindig a protézises lábnak kell elöl lennie, mikor leszállsz az ágyról is igaz ez, tehát csak olyan helyen lehet az ágy, ahol jobbra fordulhatsz ki!"
Mondta ezt még akkor, mikor szó sem volt róla, hogy valóban lábra állok, mert örültem, ha a kínt anyira el tudtam hessegetni a látóteremből, hogy a világból bármire képes voltam fókuszálni. Ám ez az időszak nem tartott tovább, mint a műtét utáni első 48 óra, s utána mintha elvágták volna, huss, híre hamva sem maradt a fájdalomnak. (Nem tudom elmondani milyen volt, mikor rádöbbentem az addig mindig, folyamatosan jelen lévő kín hiányára. Arra az egyszerű tényre, hogy nem fáj. Hogy NEM FÁJ!!!!)
Aztán megtanultam járni, ülni, zuhanyozni, lefeküdni, járni, felkelni, járni, lehajolni, járni, járni, járni... Nem egy lábbal pipiskedni, amolyan mintha járni, hanem ahogy kell, bakker, ha már Fazekasdoki megtette a magáét, és van nekem kettő, hát használni is azokat! Két lábbal járni!
Előbb járókerettel, majd két, aztán egy könyökmankóval ( s ha jól vagyok, akkor egy sem kell...bebebe...).

Igen ám, csakhogy mostanság a nem protetizált (jaj, de ügyi vagyok és okos szavakat tudok, figyi csak!) csípőm kezdi folyamatosan üzenni nekem a tutit, miszerint neki elege van a másik protekciós volta miatt rá háruló túlórákból! (É.: bal oldalam csak kicsit sérült. Az a csípőcsontom csak három helyen törött és nem kellett bele protézis, mert a combnyak nem sérült ott, ráadásul a szinte mozdulatlanul töltött majd' félév alatt volt ideje összeforrni. Csakhogy a másik állapota miatt másfél évig csak és kizárólag ezt az oldalamat terheltem. És most úgy tűnik, bemondta az unalmast.)
Tehát, ebből adódik a címben jegyzett tevékenység. Rájöttem a szigorúan megszabott sorrend okára. Nyilván csak az egyik, de nekem most ez a kézzelfogható ok, amivel először lépek, azt sokkal kevesebb ideig terhelem, hisz a súlypontom szinte azonnal visszahelyeződik a másikra. Ez így tudom, hogy sántat, első hallásra, de a bottal/manklóval való járás nem olyan koreográfia szerint megy, mint a stabil, önálló járás.
Tehát, most az van, hogy valahogy át kéne idomítanom a receptoraimat, miszerint a beléjük égett lépéssorendet -szigorúan önös érdektől vezérelve- át kell rendeznem!

Szóval, aki ért hozzá az drukkoljon, hogy sikerüljön az átrendezés!



Így! Előbb bal, aztán jobb! Hehe...

(Ja, csak nekem nem ilyen szimpla lábaim vannak... érdekes sorminták találhatók rajtuk! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.