Ágnes kérésére most sutba vágom teszem kicsit a berzenkedésem, miszerint a "mi lenne ha" feltevés nem az én pályám. De ilyen léptékben, mint a mostani MÉM játék, tulajdonképpen belefér.
Sőt!

Szóval, én Ágnessal ellentétben nem emléxem az eddig letudott körökre, ám biztos, hogy volt ilyen szép számmal, hiszen -hacsak el nem b...om- most vagyok itt utoljára. Memóriám gyakorlatilag nincs, ám képzelőerőm akad, tehát nézzük.

Talán
1. Kezdjük réges régen. Mondjuk az ókorban, ha nem is Egyiptomban (mármint az ókori Egyiptomban, amit ugye a töténelem órákról legalább nyomokban ismerni vélek), de mindenképpen az antik világ valamelyik egyeduralmi birodalmában. Csakis elnyomott, dolgos -kényszerűségből, éhbérért dolgos- rabszolga, vagy valami hasonló "rangú" darab-darab számba vett "töltelékéletet" élhettem.
Tán engedelmességet kellett akkor, ott tanulnom. Hogy férfi voltam-e vagy nő? Gyanítom férfi.



/Robi "lakása"/

2. Aztán; Ágnes ugyan már ellőtte ezt, de mikor olvastam a kiírást, első gondolatom az volt, hogy boszorkány is voltam egyszer. Most nincs semmi sokadik érzékem, valahogy ezen receptoraim elkoptak az idők során, vagy pusztán arról van szó, hogy ezt a leckét már megtanultam, s most, ebben a körben, nem venném hasznukat a tanulásban. De akkor, s ez gondolom a középkor, egy kis faluban éltem, csapzott, hosszú hajam volt, ami jellemzően mélyvörös árnyalatban játszott és a külsö jegyek ellenére, meg is feleltem azoknak. Átkot szórtam, hisz eleinte csakis erre tudtam használni az erőt, amit korán még nem is erőnek, hanem valamiféle szimpla tulajdonságnak tekintettem, s kizárólag önös érdekek vezéreltek. Aztán később már tudtam használni, rendeltetésszerűen használni az akkor már felismert erőmet, és inkább a jövőbelátással "operáltam". 
De ez sem mentett meg attól, hogy példát statuáljon velem az egyház, s a falu főterén, máglyán végeztem ebben a körben.



/Boszi "otthona"/

3. Szintén a középkorban esett  meg, hogy szegény családba, sokadik lánygyerekként születve, már nem volt helyem. Szüleim apácának adtak. Itt kellett az alázatot megtanulnom. Egy szűk cellában éltem, igen hosszú, keserves életet, miközben a szegények ápolásában segédkeztem. Ennek folyománya, hogy természetesen tifuszban haltam meg, iszonyú kínok közt, magányosan. Senkinek sem hiányoztam, de a soros leckém, az alázat, minden percben velem volt.
Meg is tanultam, hogy soha többé ne kerüljek a vallás közelébe.




/Apáca innen való/

4. Nem jó ez, de gyanítom, hogy a huszadik század közepén én valami nagyon aljas, velejéig gonosz dologból vettem ki a részem. A szó legrosszabb értelmében bárhölgy voltam, s a személyes jólétemért sorra beárultam az üldözött népcsoport általam ismert tagjait. Ezzel egy darabig népszerű is voltam az elnyomó rezsim tisztjei körében, de mikor elfogyott a célpont -akiket feladhattam volna-, és a tisztek is más játékot találtak maguknak én rövid úton az általam korábban besúgott emberek sorsára jutottam. Valamelyik lengyelországi vagy németországi koncentrációs táborban végeztem, de az is lehet, hogy már a vagonban felismertek az "áldozataim" és mondjuk szomjan haltam az út során. Nem is csodálkoztam.
Ha mást nem, hát a nyíltságot megtanulhattam itt. Mert az őszinteség hiányának eredményét saját bőrömön érezhettem.



 
/Matahari/

Matahari persze csak illusztráció, hiszen ő az 1920-at sem érte meg, de az I. világháborúban hasonlóképp "áldásos munkát" végzett, mint én kicsit később, a II. világháború éveiben. Ja, és én híres sem vltam, hírhedt is csak igen szúk körben.

........................................................................................

És itt az, amire emlékszem is.
A huszadik század harmadik harmadában születtem, átlagos magasságú, ikszlábú, vöröshajú, dagi kislányként. (Ezek, s az öcsém segítségével megtanulhattam a másság elfogadását.) Nem könnyű gyerekkor után, boldog életet kaptam. 17 évig éltem boldog, teljes életet. Aztán egy hideg téli délutánon ott maradt a testem élettelenül a hatos út mellett, a szántóföldre rohant autóban.
Alma voltam, s vagyok most is.




Abból az életből a legfontosabb megtanulnivalóm az, hogy létezik a teljesség. Az, hogy nem vagyok egyedül akkor sem, ha kíméletlenül összenyom a magány, az, hogy velem van akkor is, mikor eltorzult arccal ordítanék a semmibe...

De azt még meg kell tanulnom, hogy mi is a feltétel nélküli szeretet. Ezen még dolgozom. Ha már kész vagyok, majd szólok.
Vagy nem is, észreveszi akit érdekel, hogy már nem futom a köröket.

..............................................................

Kíváncsi vagyok RJ, Bóvica, Mark'yhennon, Swiss és csakis az ábécé miatt utolsó helyre szorult Zebra ilyetén témájú szösszenetére.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.