Végre talán befejezem a krónikát. Melyben még adós vagyok a hihetetlen fagyos időjárás megemlítésével, a hétalvó barátnővel,  egy világjáró uncsitesóval, a telis-tele fölbusz, üres lebusz párjával, meg egyáltalán eme végtelen történet befejezésével, mert azért valljuk be, én sem szerencsesárkány, sem Atreju (lánykori nevén Atráskó... az első fordítás kiadásában még így szerepelt) nem vagyok.

Ehun tartottam eleddig. Ahol is úrinő nem átallott és élt a felajánlott lehetőséggel, miszerint javíthat, s ennek szellemében Ő rendre eszembe is juttat ezt meg amazt.
Elsősorban a csoki. Akarom mondani csokik.

Hehe... Csakhogy a három hölgy, kikkel búcsúztattam az óévet, összesen nem nyomnak annyit a latban, mint én magam, ennek ellenére persze végigkóstoltam a készletet, mely tartalmazott kerek csokoládét, lyukas csokoládét... ahogy azt kell is. (Egy örökbecsű mondást ajánlok minden arra lrdemes figyelmébe, miszerint: "Aztán ne feledd... három másodpercig a szádban, három hétig a derekadon!"... de miután az én derekam különösebben nem érdekfeszítő téma, így én maradok az említett 3 másodperces élvezetnél... höhö... ) Szóval, csoki, zserbó, teák, bögrék, borok, rikottás gomba, saláta és igen kedves vendéglátás.

Ahogy az imént linken utaltam rá, a mesében már az éjszakánál tartottam, aminek eléréséhez még meg kellett ejteni egy zuhanyozást is. Ámde ez az én esetemben nem olyan egyszerű, ugye. Rokiságomat tekintve ez az egyik művelet, ami azért nem akadálymentes. Höhö... vagyis, ha akadálymentes a fürdőszoba, akkor megy ez nekem, ám, ha nem az, akkor meg nem. Na?! Ki gondolta volna, mi?!
Szóval, felfedeztem, hogy a nagyszerű lakásban darabra kettő helyiség is akad, ahol az esti toalettjét elrendezheti a fáradt vendég, egyikben egy sarokkáddal, másikban pedig zuhanyfülkével. Én azon nyomban jeleztem is úrinőnek, hogy én akkor a másodikban szeretnék előkészülni az alváshoz, mert nekem a sarokkád, bár nagyon kényelmes, és tágas és ecetera, nem megoldható helyzet. (Amennyiben a sarokkád tekinthető helyzetnek, ugye...) Rögvest kiderült, hogy a zuhany csak úgy látszik, mintha, de nem is... vagyis marad a másik... hmmmm... legalább fogkefém kivételesen volt... Nem úgy, mint korábban több ízben, egy (sőt, már nem is egy ilyen alkalom volt!) KisGomba lakásában eltöltött vendég éjszakán, és mint ahogy közben kiderült, az említett úrinő -ki aztán szellemeket hajkurászott nyugodalmas alvás helyett- nem hozott magával. Vagyis a házigazda tartalékaiból kellett fogkefét lejmolnia. S mit kapott? Na, mit?
Hát egy gyönyörűséges (asszem) lila, Fülessel díszített gyerekfogkefét!! Komolyan! Ha ezt tudom, nem viszek magammal... ehhh... nem irígylem, áááá, dehogy...
Ja, még történt egy (illetve nyilván nem egy, és az idő előrehealadtával majd minden eszembe is jut, majd szinte abban a minutban el is felejtem... höhö) esemény, amit mindenképpen le akarok írni. Mikor elindultam, sőt még órákkal azelőtt, hívtam az úrinőt, aki meghívott, de előbb nem vette fel, amjd ki is kapcsolta a telefont (tudom, lemerült... kijavíthatsz... most is, mint mindig...:P, úgyhogy hívtam szintén pesti illetőségű kedvenc uncsitesóm, hogy ha végképp hajléktalanságra ítéltetnék, talán esetleg netán mehetnék-e hozzá majdan... Csakhogy az uszkve százból pontosan százszor nem vette fel a telefont, majdan mikor végre társaságra leltem, már nem hívtam többé. Már ültünk a vacsoránk mellett és egyszercsak kaptam egy sms-t, az említett rokonyomtól, melyben közölte, hogy még néhány napig nem elérhető, mert nem egészen itthon tartózkodik. Ellenben Indiában benne. Na, akkor aztán csak még jobban örültem, hogy rám talált úrinő a buszvégen!!! Várhattam volna én Zsuzskát... hol Peru, hol India... De ez is csak egy mellékzönge, ugye.
Hajnali 11 körül felkeltünk, Egyeske telefonon közölte velem, hogy olyan 4 előtt ne nagyon merészeljek hazaérni, mert az éjszaka minden bonyodalom nélkül, ám igen mozgalmasan telt, tehát annak nyomait még némi takarítással szeretné finomítani, mielőtt én megnézném a lakást.
Nos, ennek szellemében lassan készülődtünk, majd úrinő és én útnak eredtünk. Iszonyú zimankó volt. Valami elképesztő sarkvidéki hideg. A buszvégen ennek, s a kávémentes -amúgy minden igényt kielégítő- háztartás okán, kénytelenek voltunk egy kisebb adag koffeint még magunkhoz venni, aztán vettünk érzékeny búcsút is -ja, közben még spóroltunk egy kedvezmény karikát a pecsételősömben... hehe...- egymástól, majd én vártam a busz indulását. 
Amin el kellett csodálkoznom, hisz a felúttal ellentétben, mely alatt még állóhely sem volt, most kongott a jármű az ürességtől... Mindenki a fővárosban vagy azon átutazva szilveszterezett és még azon korai órán a fáradalmakat pihente kifele? Nos, ezen töprengtem, mikor is tétova tekintetem beleesett a (korábban említett piros) szatyromba bele, és azon nyomban rá is eszméltem a tényre, hogy az úrinő által sétáltatott fényképezőgép, mely tulajdonjogilag a legkevésbé sem tartozik hozzám, ott leledz a holmim közt. Mi mást is tehettem volna, mint felhívtam szegényt. Persze már a világ végén járt, jelesül a metró aluljárójában, de rohanvást indult is vissza... ugyan mondta, hogy nem baj, szombaton majd lejön érte ide hozzám... de én hülye, ezt meg sem hallottam, pedig ha hallom., simán behazudtam volna, hogy jaj, indulunk már, sebaj, akkor tényleg le kell jönni érte... ehhhh... szóval, fülön ragadtam a szatyrot és leevickéltem az amúgy mondom, szinte üres buszról. Nagy igyekezetemben mankót nem vittem, tehát csak mődjával lépdeltem a jármű mellett, majd egy nem egészen egy centi magas kiszögellés láttán úgy döntöttem, én nem megyek továnn, úrinő szalad majd, és időben odaér... inkább, minthogy én felboruljak ama himalájai magasság okán... ugye, ez egyértelmű... Jött is. Így nem jött ide szombaton. Ehhh...
Azután elhozott idáig a tömegközlekedés, és mivel tisztában volta vele, hogy a mankóm még száraz úton is legfeljebb annyira biztonságos, mint én magam, így a jeges, havas felület csak még rosszabbá teszi esélyeimet a biztonságos hazaevickélésre, tekintve, hogy én ugye, nem vagyok 100as... Vagyis hívogattam Ildikét. Naná, telefonom már vagy 1-2 órája munka nélkül volt, csak nem hagyhattam ezzt annyiban... De ő nem vette fel. Nem is értem miért nem lepett meg ez engem, tán előző nap megedződtem? Heh... Mint kiderült másnap, a teljes napot átaludta. Kényelmes egy népség ez az ildikeféleség...

Tehát, hazaértem. Ház állt (mint most is), gyerekeim épségben (mint most is), én hulla fáradtan (mint most is), tehát minden a megszokott kerékvágásban.
Csakhogy gazdagabb lettem egy JO recepttel, egy szellemhajkurászós éjszakával, egy nagyszerű szilveszterrel és a meggyőződéssel, hogy 2009. jobb év lesz, mint az volt, amelyiket elbúcsúztattuk.


.....

Ja, és hogy miért is bizarr? Az egyértelmű magyarázata ennek számomra nem is olyan egyértelmű... Hiszen említett úrinő s én magam, ha együtt mulatunk, szerintem nem bizarr párost alkotunk. De úgy tűnik, én egyedül vagyok ezzel a véleménnyel...
Másrészt  meg, beírtam a gugliba, hogyaszongya: "bizarr szilveszter", mert gondoltam, keresek hozzá megfelelő képeket, erre mit ad i a kedves? Na, mit?
Hát például ezt itt, ni. Csoda, hogy csak linkelek és nem teszem ide a képet magát?!
Szóval, most mondd meg, de komolyan! Úrinő és én, tényleg ilyenek lennénk ha együtt mulatunk?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.