Eljutott hozzám egy hír, ami életre hívta ... azazhogy csak hívná a segítőkész énemet. A feltételes módnak egyetlen oka van, s az nem más, mint az irgalmatlan sok kilométer.
 

Ennek ellenére -mármint rácáfolva a térképre-, meg aztán önös érdekből is adódóan (hisz a kívánságom teljesüljön, ha már arra 'pazaroltam' egyet...)

Mikor meghallottam a hírt, azonnal egy kép ugrott be gyerekkorom nyugodalmas (mihez képest, de na) éveiből. Vízipók, a csodapók éppen a remeterákkal ismerkedik.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/UHABdCuCWYU&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/UHABdCuCWYU&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Egyáltalán nem biztos, hogy tényleg az is a történet, ami nekem bevillant, sőt, miután még remeterák-ilag sem vagyok túlképzett (sőt, egyáltalán nem vagyok képzett rákilag sem), az is lehet, hogy totál légbőlkapott az egész. (Ezen feltevés mindenesetre megállja a helyét, hiszen ugye agyam, mint olyan, nem nagyon van, tehát honnan máshonnan kaptam volna eme écát, mint annak a helyén lévő légből... mert gyárilag azért volt nekem agyam ott is, ahol mostan csak tágas jégmező leledz...)

Elmondom a mesét, amire emlékezni vélek, pontosabban azt a talematikus változatot, amivé az aktuális hír-feldolgozás tette.
Ja, nem is mese. Csak egy jellemzés.

A remeterák.




A mesében -illetve az én emlékeim helyén- rák apó azt meséli az ifjaknak, hogy életében hány háza volt már. Sorra cserélte őket, mindig, mikor kinőtte az előzőt. Mikor már szűkösnek érezte azt, odébbállt. Egyre nagyobb, egyre kényelmesebb otthonba költözött. Mindig akkor, ha eljött az ideje.

A lényeg ebben a néhány szóban van. Akkor, mikor itt az ideje.
Ha az éppen kinézett házat az orra előtt elfoglalta egy ifjabb, gyosabb, gátlástalanabb rákfi, semmi baj! Nyugalommal visszavonult jól megszokott házába, s várt még egy kicsit, de sosem kellett annyit várnia, hogy az már igazán problémát okozott volna. Hisz valamiért az a ház, amit kinézett, s korábban 'A HÁZ'-nak gondolt, valamiért nyilván nem volt az igazi, s bölcs öreg rák apóként ezt mosollyal, apró sóhajjal nyugtázta is.

Nyilván nem jól emlékszem, de nem is a mese a lényeg most, csak az abba általam beleképzelt tanulság. Hiszen ez utóbbi nem mese.

Ez nem volt az igazi, bár tudom, hogy úgy tűnt; és már ott van, valahol ott bújkál az, ami csak arra vár, hogy egy egész évszakot is átalvó, brummogó jószág ráakadjon valamilyen úton módon. S ha várni kell, hát várni kell.

Még úgysincs kész a terítő!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.