Határidős munka. 15:05-ig be kell fejeznem.

Eljutottam ismét egy kiállításra.
Még valamikor tavaly, egyik közös kalandunk során -mely kaland, csak nekem kaland a szó jó értelmében, kísérőmnek pedig kaland a szó rejtelmes, rosszat sejtető, baljóslatú, s inkább 'feladat' értelmében, mely megkívánja az azzal élőtől a teljes odaadást- megláttunk egy plakátot a metróba le(-, vagy metróból fel)vezető mozgólépcső mellett erről a kiállításról, s mire le(- vagy fel)értünk, el is döntöttük, hogy megnézzük. S most jött el az idje, lévén már nem sokáig tehetnénk meg ezt.
A hó bírt évtizedes rekordokat döntő mértékben hullani, így engem bezárt a házba, de tekintve a célt, ezzel most meg kellett küzdenem. Már ez elég lett volna, hogy kalandos túra legyen, ám a lépten-nyomon bekövetkezett érdekesnél érdekesebb részletek végképp különlegessé tették a tárlatot. Pedig az önmagában -egy normális napon is- fantasztikus.

Megbeszéltük kedves hölggyel, hogy hánykor találkozunk a kézenfekvő helyen, a Népliget-nél. S ehhez mérten indultam ki a megállóba, hogy hó ide, jeges út oda, rokiság amoda, csúszós mankó lelkére beszélve kijussak biztonsággal a megállóig. Nos, aki járt már felénk, tudja, mily' hatalmas távolságok vannak az egész városban is, hát még pláne a házunktól a vasútra vezető út sarkáig, így hihető az út rémséges volta, hiszen ezt a gigászi távot -mely testvérek közt is megvan cirka 167 méter- sikerült 12 perc alatt megtennem (s ez nagyon nem sacc, ez kérem pontos adat). Határozottan úgy tűnt, nem érem el a buszt, így boldog voltam, mikor egy ismerős -látva elveszett roki-magam a jégmezőn- megállt mellettem -nem volt nagy kihívás mellém érkezni, hisz az úttesten lépdeltem, a járda jégpálya volta miatt-, s kivitt a célhoz. Így egy másik rémálmom vált valóra, jelesül: 20 perccel hamarabb értem ki, mint az elvárt lett volna, s tekintve a -15 fokot, ez nem a legjobb ómen. De nem volt mit tenni. Róttam a köröket -pontosabban az előre-hátra egyeneseket, mert csak egy ösvény volt hómentes közel s távol a vidéken-, s vártam a buszt.
(1.) Egy néni ért pár perccel utánam a megállóba, s első útja hozzám vezetett. Némmá mondom, szimpi vagyok, vagy mi a szösz. Egy határozott kérdést szegezett nekem, mégpedig:
- Melyikkel kell mennünk? -s mutatott a két megálló felé, egyik az Etele tér (vagyis Kelenföldi pu felé), másik a Népliget buszvéghez. Néztem okosan, s válaszoltam.
- Nekem a népligetivel. Hogy önnek melyikkel azt sajna nem tudom.
- Hát egy helyre megyünk, látom, maga is... -s hatásszünetet tartva nézett nagy szemekkel. Értettem. Persze. Persze, hogy nem volt értelme. Hogy nem válaszoltam, mondta a folytatást:
- ...a nyugdíjfolyósítóhoz.
- Nos, én a Szépművészeti Múzeumba megyek a Boticelli kiállításra, de valóban, nyugdíjas vagyok, most kivételesen mégsem oda kell mennem. -ehhh....
Valamiért rám van írva, hogy csakis a nyufig lehet a célom? És ez csak a kezdet volt. Mellém állt és azt kezdte ecsetelni, hogy milyen szar az élet. Hogy milyen rosszak, gonoszak az emberek, hogy Bajnai Gordonnak három háza van, nekünk meg egy nyugdíjunk, hogy az unokája fél tőle, mert csak suttogni tud, minden orvost ki kéne végezni, mert egyik sem ért semmihez, hogy akinek a lába fáj az mit akar, ahhoz képest, hogy neki nincs hangja, hogy barátai mind elhagyták, mert azzal vannak elfoglalva, hogy szórakozzanak, neki meg folyton műtétei vannak és nem ér rá, hogy a férje 73 éves és süket (ő mondta így), nem hallja mit beszél és elkezd a saját dolgairól beszélni ahelyett, hogy válaszolna neki...
Szóval, kaptam egy adagot a hóba zárt csapdámba még az emberi jóságból is. Remek.
(2.) Felszálltam, a sofőr kalitka mögötti vakoknak és sérülteknek fenntartott hely foglalt volt, s nem sérült ült ott, úgyhogy meg is említettem a hölgynek, ki elfoglalta azt, hogy oda szeretnék ülni, mert az ott "nekem" szolgálna segítségül, de értelmes mosolyát elnézve inkább továbbálltam, mert jöttek még utánam. (Találtam helyet, így nem végeztem artista mutatványokat míg beértünk Pestre.)
Már jóval Pest határán túl jártunk, mikor eszembe ötlött, hogy tán írhatnék egy üzit kedves hölgynek, ezt meg is tettem, így nem nagyon értettem, hogy mikor leszálltam, nem láttam az engem váró ujjongó tömeget. Hö. Mert nem jobbra, hanem balra kellett volna néznem. Na, erről ennyit.
Szegény lélekkel rögvest közöltem, hogy vagy előtte vagy utána de ennünk kell valamit, mert a buszon jöttem rá, hogy éhen halok, s indultunk is a múzeum felé. Gyorsan odaértünk, s felérve a sok szép lépcsőn, kígyózó sorokkal találtuk szemben magunkat. Egyikben csak mintegy 5-6 ember állt, s ez köbö negyednyi volt a többihez képest, így szóltunk az ott posztoló biztiembernek, hogy hagy álljunk be oda, hisz én állni nem sokat tudok. (3.) Emberke közölte, hogy ez a pénztár zár, álljunk másikba, ez van. De leülhetek itt meg itt, amíg várok. (Nem teljesen életszerűez, vagy csak én kötözködöm megint?) Következő lépés a ruhatár, hiszen kinn zima, benn meg ezer fok, így nem kényelmes a séta kabátban.) (4.) Alagsor, lift nem működik. Séta lefelé, majd visszafelé. Ugye. Vissza is mankóval, de a lenn kapott információ szerint biztiembertől kértünk kerekesszéket, mikor azt megkaptam s el is foglaltam, Luci' szegény visszabattyogott a botommal, mert az jobb ha a kabátom mellett van, úgyse kíváncsi a képekre.
(5.) Már az előtérben feltűnt s végig nehezítette az utam, hogy a szék egyik kereke teljesen le volt ersztve, így abroncson evickéltem végig az igen hosszú tárlaton. (Kanyarodási hajlama a nullával egyenlő, s ennél nem sokkal nagyobb a haladási sebessége sem, viszont az erő, melyet kivesz karjaimból, már-már a végtelent ostromolja; ezért néha Luci' tolt. De tekintve királynői* termetem, ez nem volt üdítő feladat neki sem.)

Ilyen előzmények után, mégis azt mondom, megérte. A képek elképesztőek voltak. Maga a tárlat nagyszabású, fantasztikus. Rengetegen voltak, egyszerre 20-22 embert engednek be, de így is óriási a torlódás. Mi beszorultunk két diákcsoport közé, így sem előreszaladni, sem lemaradni nem sok értelme lett volna, vagyis próbáltuk tartani a tempót az ékben.

Néhány opus:




Palma Vecchio: La Bella (Női képmás) /innen/
Ez kedvenc. Számomra, mielőtt ez kimondott lett volna is egyértelmű volt. Tulajdonképpen nem is értem miért, de így volt.





Gentile Bellini: Cornaro Katalin Ciprusi Királynő Képmása /innen/
(Szerintem érthető a fentebb jelzett csillagozás.)

És van még kettő, amiknek itt kellene szerepelnie, de egyiket nem találtam meg (pedig gondosan jegyzeteltem és még így sem sikerült), másik pedig -ugyan már legfeljebb mese szinten tartom fontosnak, de akkor sincs helye itt, a padomon- Sodoma: ECCE HOMO.
Az első, egy ifjú férfit ábrázol, s éppen az a kép nincs meg, a személyről másik portrét találtam/tunk, de pont azt, amelyben látható az a fickó is, akire nagy rádöbbenéssel asszociáltunk, nincs meg. Így "silány másolatot" nem teszek ide.

Mire a labirintus végére értünk a fejünk totálisan tele lett a rengeteg gyönyörű képpel, a festmények, a kor hangulatával. Az utolsó szakaszon áhitattal nézegettem a terem végét, mert egyszerűen ennyi már-már túlcsordult az agyam helyéről.
Kifelé leadtuk a széket, Luci' le a mankóért, én megvártam fenn, majd együtt le a kabátokést és fel a bejárat szintjére ahol kekec biztiembert megkértük, hogy a külső lifttel vigyen le minket, mert a lépcső lefelé, kapaszkodó nélkül, még ha nem csúszós is, elég veszélyes mutatvány nekem.
Kinn a szabad levegőn próbáltunk rendet rakni a fejünkben, s mentünk a Hősök Tere Kávézó felé, ha már előtte nem jutottam kajához. Bekajáltam és a kedvemre alakított kávékülönlegességgel már remekül éreztem magam.
(6.) Időben indultunk a buszhoz, s ahogy a metró és a buszvég között haladtunk az aluljáróban, megtörtént az, amitől a jégen, hóban tartottam igazán: bírtam elcsúszni. Nem, nem estem el. (Ha nem így lenne, még mindig ott lennék, hacsak egy daru nem tévedt volna arra.) Szerencsére a burkolatváltás fölött ajtón kell áthaladni, s ebbe meg tudtam kapaszkodni. Rántottam egyet nyomorult, s remekül működő, legózott oldalamon, de más nem történt.
(7.) A jegyautomata éppen nem működött, a pénztár meg zárva volt. Így -miután jegyet nem adnak a buszon- fel kellett menni a fenti automatához. Luci' áldott jó boszorkány, ment is. Csakhogy egy egész galeri tolakodott elé, így majdnem lecsúsztunk a tervbe vett utolsó akciónkról. (8.) Mely a nagy betűkkel hirdetett forralt bor volt. Lett volna. Hiszen kérdésünkre egy sajnos nincs volt a válasz, így felkullogtunk a váróba. Nagy nehezen találtunk egy szabad padot, s amint letelepedtünk elkezdtem telefonálgatni, hátha valaki haza tud hozni ha leszállok majd a buszról, már itt a városban. De Ildike kocsi nélkül tölti a keddjeit, Botika pedig -ki rendre felszólal hiányát látva ezen dokumentációban- holmi pulya fürdetésre hivatkozva nem volt ellérhető. (Nem is értem! Nem szalad mártinéni segítségére azonnal? Ilyet!!)
Luci' képes volt felajánlani, hogy lebuszozik velem Battáig, hazakísér, majd vissza is megy. Mondhatom, hogy elképedtem. (Nem egészen úgy, mint a festményektől, na.) Egy esetben lettem volna hajlandó elfogadni ezt a felajánlást, ha úgy jön le, hogy este borozunk és itt is alszik nálam, de miután erre nem volt hajlandó, így nem engedtem, hogy jöjjön velem. Elbúcsúztunk a busznál, én felszálltam, ő indult a metró felé. (9.) A sofőr, amint meglátta a jegyem, intett, hogy nem ezzel megyek, hanem a szemben lévő járattal, mert az gyorsjárat. Vagyis lecucc -Luci' elsuhanó árnyát láttam, vörös haja a hosszú fekete kabátja jellegzetes kép-, át a másikhoz, ott felcucc és végre indulás.
Itthon, vagyis a városban már sötétben a térdig havas úton botorkáltam felénk, mikor megállt egy irgalmatlan fekete terepjáró mellettem (ismét az úttesten mentem, naná), s egy érdekes, kopasz csávó szólt ki belőle: "Szia! Elvigyelek?" Nézdamondom. Lesz ami lesz! "Köszönöm, nem lakom messze, de megmentesz, ha elviszel." (10.) A válasz engem minősít: "Tudom. Évekid szomszédok voltunk, Gábor vagyok a fehér házban laktam, hárommal mellettetek." Asszem, no comment.
Ugyan az utcát elvétette, de sikerrel hazaértem második próbálkozásra.
Este volt már, én annyira elfáradtam, hogy éppcsak bedőltem az ágyba, reggel pedig fájdalomcsillapítóval kezdtem a napot. De hó ide, fájdalom oda, elmentem tornára, mert milyen lenne már, hogy reneszánsz túra megy, lábtekerészet meg nem?!

Köszönöm Luci'! Következő cél -csakis tavaszi szellő és madárcsicsergés kíséretében- Degas-tól Picassóig, ugyanitt.


Valljuk be, nem királynői a termetem?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.