Mármint az enyémre.
A vasalás, s ezt régóta szajkózom.

Valaha, életemnek kezdetén, vagyis nem a legelején, de mindenképpen az első időszakban, úgy cirka egy tucat évvel a hátam mögött kezdtem el kiismerni, s élvezni a vasalás adta örömöket.
Igenis! Én kifejezetten szerettem vasalni. Anyu tanított meg, méghozzá úgy, hogy le kell ülni hozzá, pontosan meghatározott magasságú asztal és szék (fotel, hokedli, stoki akármi...) kombinációja kell hozzá (vasalóállványról szó sem eshetett, a civilizáció csúcsát jelentette, hogy vasalónk volt, eleve), s nyugodtan, tévét nézve, vagy rádiót hallgatva, nyugis vasárnap délutánokat átmonotonizáltan vasalva lehet hasznosan, kellemesen eltölteni.
Szerettem, jó volt, hogy tevékenységem eredménye azonnali s nagyon is kézzelfogható volt, ráadásul nem kellett hozzá gyakorlatilag semmit sem tenni. (Bár az a vasaló, mely nem gőzölt már, hiszen ez is, mint minden más akkoriban, egy rokon kiszuperált öreg, de remek holmija volt, iszonyú tömeggel bírt. Megemelni is egy teljesítmény volt, nemhogy órákon át finom műveleteket végezni azzal, hiszen Anyu minden kis blikkfangot hajlamos volt megvasalni, s így nekem is átadta ezt a tudást, kénytelen voltam tehát magam is követni ezt a szabályt. Na, nem azért, mintha ihaj lennék, de már akkor is agyam volt amekkora -bár 100%-os, akkor még, ez tény-, így nem mertem kihagyni egyetlen lépést sem a sorból, mert mi van, ha attól a továbbiakban csak a káosz marad. Na. Ez megérthető, nem? Szerintem ez sok lelkiismeretes ember receptje is. De ez csak mellékszál.)
Szóval, vasaltam. Mindent, de eleinte csak egyeneseket, zsebkendőket -igen ifjak, a néninek volt még textil zsebkendője, sőt, volt, héthatárnyi méretű, kék-kockás férfi is, Apué, no meg rózsaszín, csíkos, vagy virág mintás Anyué, és kisnyuszis, labdázós kiscsákós a miénk, Zsoltié, ki négy és fél évvel kisebb mint én, s az enyém-, konyharuhákat -igen ifjak, nem volt papírtörlő- ágyneműt -tiszta pamut, finom tapintású, gyűrődős mint a nehézség- terítőket -rengeteg kézzel hímzett, főleg fehér alapon fehérrel mintázott darab, Nagyi kezei közül-, mert ezekhez nem kellett szakértelem, de türelem annál több.. aztán már mindent. Ingeket, pólókat, trikókat, nadrágokat -élére, mert az úgy szép-, és baromira élveztem, ahogy egyik oldalon fogyott a rendezetlen, másikon meg nőtt a kackiás kupac.
Aztán felnőttem, családunk lett, gyerekeink, velünk lakó dédink, meg egy halom mosás naponta.
A gyerekek és a saját ruháimat kivétel nélkül -illetve a fehérneműt leszámítva- én varrtam, úgyhogy azok mind vasalást nem igénylő anyagból készültek, de így is akadt mindig egy-egy halom. Már állványon, könnyebb és vizes (gőzölős) vasalóval, de még mindig ülve csináltam.
Aztán lett szárítónk, s onnantól már semmit nem vasaltam.
Édes élet.

Aztán vége lett.
Már nem édes és már nem is olyan élet.
És már nem fér el nyomorult lábam az állvány X lábai mellett, így muszáj állva véghezvinnem ezt a tevékenységet.
Legutóbb a szobámban, az ágyam és a szekrény között állt az állvány, mert Berta ünneplő blúzát kellett szállítható állapotúra varázsolnom, s miután ezt megtettem persze nem raktam helyére az állványt... pontosabban nem kértem meg erre valamelyik utódom, mert én nem nagyon érzem biztonságos tevékenységnek, hogy az állványt hajtogassam... na. Tehát ott ácsorgott az, árván, az ágy mellett. Mígnem tegnap fogtam egy adag ruhát, mert már nem fértek el hatalmas ágyamon, és egy laza mozdulattal odahajítottam annak tetejére. Esküszöm nem volt sok, két fölső, néhány párnahuzat, ezek kivasalva már és néhány még erre váró darab... de szegény cucc ezt nem tolerálta.
Vagyis nem úgy, ahogy nekem jó lett volna. Bakker.
Fogta magát az egész és minden figyelmeztetés nélkül összecsuklott, vasalóstul, vízspricnis-üvegestül, ruhástul...
...rá a nyomorult lábszáramra...

Ott álltam, állvánnyal a lábamon és levegő után kapkodtam.
Egyrészt fájt, de ez semmi volt ahhoz képest, hogy mennyire megijedtem. Egyszerűen megállt a szívem... ott álltam és mozdulni sem mertem. A nyomorult lábam most még le is nyúztam? A nagy nehezen vagy 15 műtét során átültetett és ott maradásra rávett bőrt, most egy vasalódeszkával elintéztem?
Nem tudtam, hogy a fájdalom nagyobb-e vagy a magam hülyeségének bénító érzése.
Nem volt mit tenni, le kellett szednem az állványt a lábamról és amint tudtam ellenőriztem az eredményt.

Hiába, na. Fazekas doki gerincsebész létére, tenger munkát nem kímélve olyat alkotott a lábam helyén, aminek még egy ostoba gazdi engedetlen vasalóállványa sem árthat.
Szép, okos, erős és bár nyomorult, de tartós lábat. Köszönöm.

Ellenben a vasalást a továbbiakban méginkább meggondolom, s ha már rám kell esnie, akkor egy ilyen esetleg rám eshet:



/csinos állvány ehun lakik, e/

Lehet, akkor le sem bénulnék a meglepetéstől... ööö... ugye...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.