Így, kórház után el kellett mennem a háziorvosomhoz, hogy leadjam a zárójeletésem és azonnal szembesülhettem azzal, hogy egy hadseregnyi kedvespolgár közül az utolsóként várhatok a bejutásra, hiszen helyettesít éppen a dokim így a sajátja mellett még egy másikat is visz.

De nem volt mit tenni, hiszen holnaptól szabadságon lesz, úgyhogy vagy most kiállom a sort vagy évek múltán eszembe jut, hogy ja, elfelejtettem dokihoz menni. (Ismerem magam, mert a tudathoz nem kell memória... a gyakori ismétlések életben tartják az önismeretet... ehhhhh...)
Edit tekergette a lábam, megcsodálta a gyönyörűséges eredményt, bevitte a zárójelentésem a saját rendszerébe, majd megegyeztünk, hogy szerdán újra az orra alá dugom a lábfejem (jaj, borzalmasan hagzik ez és nem is szokott így eszembe jutni, de valóban így van, én fexem a hátamon a gyurma-ágyon, Ő pedig ül egy széken a lábamnál és agyusztálja a jobb lábfejem, na), majd mentem a lifthez és fel Tóth doki rendelője elé.
Amint befordultam a megfelelő folyosóra, kezdtem töprengeni, hogy ugyan mire ez a nagy önbizalom, hogy csak felcsattogtam az emeletre meg sem nézve a rendelési időket, mert bíztam nem is létező agyamban, s lám, egy lélek sincs a rendelő előtt, s valljuk be, nem rossz ez, de merőben szokatlan, vagyis nem sok jót ígér. Az ajtóra ragasztott tacepao szerint, doki ma a másik rendelőben helyettesít egy kollégát, majd holnaptól szabadságon lesz, úgyhogy nem futamodhattam meg, a tömeget keresve rá is leltem az ominózus rendelőre, s nekitámasztotam magam a falnak, közvetlenül a fogas mellett, hogy el ne dőljek, ugye, hiszen a dizájn még mindig nem rokibarát, a csípőm meg még mindig nem dizájnbarát...  Ott ácsorogtam s jobb híján figyeltem az érkező-távozó embereket, hallgattam a kedélyes társalgást, s vártam a sorom.
Egy nő, olyan ötvenes, alacsony, vékony, izgága, hol felállt, hol leült a helyére s vagy háromszor bekopogott a rendelőbe, s mindannyiszor ugyanazt kérdezte, csak gyakorlatilag más szórendben fogalmazva.
Nem értette a helyzetet. Mi az, hogy az ő orvosa a saját idejében egy másik orvos rendelőjét használva fogadja a betegeit és így akkor az ő szomszédjának a receptjeit -aki szomszéd az én dokim által helyettesített orvoshoz tartozik- most akkor hogy fogja felírni neki a saját orvosa, aki most akkor nem is a saját betegeit fogadja, hiszen egy másik rendelőben van... Tyű... sokan, sokszor elmondták neki, hogy ne izguljon, minden elintéződik, csak várja ki a sorát. Na, ez újabb labda volt a hölgynek, hiszen innen akkor már nem a receptek felírása, nem a személyes adatok effektíve számítógépbe lakatolása -s így másik teremből elérhetetlen volta- jelentette a fő gondot, hanem a sorrend. Mert ugye rend a lelke mindennek.
Pontosan végiszaladt mind a 12 várakozón, gondosan sorrendbe szedve azokat, s kikérdezve mindenkit, hogy mégis minek jött ma az orvoshoz, mennyi időt szándékozik/fog benn tölteni az ajtó mögött. Mikor odaért a sorban hozzám, megakadt rajtam a szeme, s szinte hallottam, ahogy a fejében a kerekek csikorogva megállnak, s más fordulatszámra kapcsol a szerkezet...
-Mért nem ül le? Felálljak?

Kedves, gondoltam. Tényleg az, nem ritka, de mindig üdítő találkozni ezzel.
-Nem, köszönöm, jó nekem itt.

-Nem azt kérdeztem, hogy jó-e magának ott állva, hanem azt, hogy el akarja-e foglalni a helyem.

Némmámondom! Itten hirig lesz... ha elfoglalom, ha nem azt az őszinte önzetlenséggel felajánlott helyet...

-Én meg megköszöntem a kérdését, és ismét mondom: nem, nem foglalom el a helyét, mert jó itt nekem. Sőt, továbbmegyek, itt a folyosón is van vagy negyven szabad hely, bármelyikre leülhetnék, ha akarnék, de mondom, köszönöm, még direkt az ön helye sem kell.

Érdekes módon a ráérős betegek zöme jólesőn mosolygott rám, nő pedig láthatóan emésztette a hallottakat. Nekem bizergázott a telefonom, így nem tudtam tovább követni ezt a fontos esemény láncolatot, így kizökkentem a dologból.
Majd lassan fogytak az emberek előlem egyre nehezebben álltam, de az a csinos cucc még mindig akkora amekkora, úgyhogy jobb a békesség alapon inkább nem ültem le rá. A HelyátadósHölgy -a korábbi létszám ellenőrzés során kiderült- éppen akkor érkezett, mikor én a másik rendelőnél olvastam a tacepaot, így ha úgy vesszük, előttem volt, egyszer csak felpattant és odaállt elém.
Gyakorlatilag suttogott, ahogy megszólalt:
-Ne haragudjon, hogy ilyen közel jövök, de nem akarok mindenki előtt beszélni, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni.

Hö. Próbálkozni lehet, és már kíváncsi is lettem. Folytatta:

-Izomsorvadás?

Leesett az állam. Azt hittem, az érdekli, hogy milyen bugyi van rajtam, vagy csöpög az orrom, vagy a cipőm talpára ragadva hurcolok magammal egy darab wc-papírt, de ilyen kérdésre nem számítottam. Ugyan mi van ezen suttogva emlegetendő? Ez valami mumus, pláne valami szégyellnivaló dolog?
Nem értettem, de nem ez az egyetlen ami számomra értelem nélkül való, úgyhogy nagyvonalúan átsiklottam felette, s így, hogy nem az imént vázolt, valóban kissé kínos dolgok kerültek szóba -mert ugye, azokhoz képest mi egy busz!... basszusbasszusbasszus-, feleltem.

-Nem, ez baleset.
-És mikor gyógyul meg?

Ezt a kérdést is imádom.és valahogy már látni sem tudom benne a jóindulatot, sokkal inkább az értetlenséget, vagy mit. Mert nem vagyok beteg.
Nagy vonalakban ecseteltem neki a történetet és a végén, a következő kérdésére, hogy most éppen mit keresek ott, elmondtam, hogy pénteken jöttem ki a rehabról, azt a zárójelentést hoztam, úgyhogy semmi baj, ráérek.
Ő vissza a helyére én ácsorogtam tovább, de lassan az összes idegvégződés dalolt a talpamban...
Fogyott a nép, az istenadta nép, majd HelyátadósHölgy ismét odasétált mellém és azt mondta:

-Most azért jöttem, hogy elmondjam, a történetét hallva és a válaszát amit az imént adott, mikor a helyemet akartam átadni tisztelet ébredt bennem és azt is meg kell mondjam, magából olyan végtelen nyugalom árad, ami nagyon is irigylésre méltó.

Végtelen.. aha... végtelen értelmet mutathattam ezután, mert köpni-nyelni nem tudtam, s így válaszolni sem. Most egy ilyenre mit lehet mondani?
Persze jött a folytatás is:
-Nekem is van elég bajom, de mi az ehhez képest!?

Szóval, bezzeg lettem. Megint. Valakinél ismét megvan az a szint, amihez képest a saját életét mindjárt nem olyan sötéten látja.



/Kép innen, nekem ezt jelenti a NYUGALOM/


Elrendeztem a dolgot a zárómmal, megcsodáltattam szinte újjászületett lábam Tóthdokival, és rákérdeztem a spanyolcsizma esetleges cseréjének, bárminemű kiváltásának reménybeli lehetőségére is. Nos, nem volt ötlete, csak annyi, hogy menjek le a gyogyóboltba, mert ott egy nagyon kedves hölgy dolgozik, s ha bármit lehet tenni, nos, ő azt megteszi. Mondtam, hogy az a következő lépés, ismerjük egymást, pontosan tudom, hogy az a hölgy milyen, mert valóban tökéletes kereskedő és nagyszerű ember, s ezzel, mindent elintézve indultam is.
Odalenn elővettem a magammal vitt harisnyás dobozt, mert azon vannak méretek meg miegymás, gondoltam jobb ha az is kéznél van és nem kell az elmondásomra támaszkodva kikeresni a megfelelőt.
Mondta, hogy épp olyan nincs és az már nem is támogatott, vagy legalábbis elsejéig nem volt az, nem lehet receptre felírni. Vagyis lehet, csak akkor is teljes árat kell fizetni érte, de nála van ennek a töredékébe kerülő is. Akkor mondtam csak, hogy pontosan mennyi volt (~8.000HUF), és már nem csak én hüledeztem.
Hölgy nem restellt és megnézte az OEP honlapján, hogy támogatott-e az a darab, amit én vittem be. Elsejétől ismét támogatott, tehát amikor én kaptam meg, már az volt, s így nem egészen 2.000HUF az ára.
Így nyilvánvalóvá vált, hogy át lettem ejtve, hogy finoman fogalmazzak. És ebben az a báj, hogy ez ott intézményesített keretek között megy, mert a receptet a beteg a kezébe sem kapja, vagyis éppcsak annyira, míg a 3 aláírást a helyére biggyeszti, majd fizet -az így kiderült, teljesen önkényesen megállapított és sokszoros árat-, majd mehet. És ez ki sem derült volna, ha nekem nem annyira elviselhetetlen ez a cucc szép, okos erős és tartós lábamon, hiszen akkor félévente mennék és zokszó nélkül (merpersze, direkt mosolyogva) adnék ki egy pár zokniért, bakker, nyolcezret! Így viszont a hölgy elővette egy magyar gyártó -Dr. TEX Kft.- termékét, mely ugyanolyan szorosságú, de a szára pont annyival hosszabb, mint a másiké, hogy már kényelmes lehet és letette elém az asztalra.
-Itt van. Ez kell neked! Vidd és hordd egészséggel, az meg aki odadata neked a másikat, szégyellje magát!

Én csak pironkodtam és értettem ugyan, amit mond, de nem akartam érteni, ezért mondtam, hogy remek, a hét vége felé jövök érte, addig tegye már el nekem, ha lehet.

-Nem érted, vagy nem akarod érteni? Én veszek ebből tucatszámra, és általában néhány 10 darabonként adnak egy grátiszt, most egy ilyen a tiéd!

Nem volt mit tenni, mosolyogtam és eltettem a szerzeményem és biztosítottam afelől a hölgyet, hogy bizony, ez is akkor a karmájában a jó oldalon kerül majd beszámításra.

Nagyon nyugodtan -ami nyilván áradt is belőlem... höhö- jöttem ki de egy kicsit zavartan is. Hiszen ez akkor azt jelenti, hogy átvertek és ott nap mint nap ezt csinálják és gyakorlatilag saját zsebre megy az ár 75%-a.

Mi ez, ha nem minimum egészségügyi személyzethez méltatlan hozzáállás?



De ez apró dolog ahhoz, hogy kizökkentsen legendás mértékű nyugalmamból. Höhö

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.