Ha már a héten minden balul ütött ki, igazán ideje volt egy első perctől az utolsóig jól sikerült napnak.

Ki mást hívtam volna ehhez segítségül, mint elsőként Al Bundyt?

Aztán, mikor már nagyon jó volt a napom, mentem tovább és még épp utolértem világgá menő boszorkány barátnémat, amint a Ráday utcánál tartott, s hajlandó volt keresztbehúzni búskomorságában szőtt tervét a messze bujdoklásról, úgyhogy beültünk egy, majd másik, majd megint másik helyre, s gondosan végigelemeztük a kávékínálatot.
Mikor aztán rájöttem, hogy a telefonom kezdi bemondani az unalmast, kénytelenek voltunk az addigi teraszos nyuginkat feladni egy beltéri ücsörgés miatt, de előbb el akartam menni a mellékhelyiségbe, hogy bepúderezzem az orromat, ugye. Csakhogy tekintve néhány napja tartó derékmacerámat, az ottani ölég meredek lépcsőn megközelíthető alagsori mosdó marhára nem tűnt egy életbiztosításnak. Tanácstalanul ácsorogtam a lépcsőnél és tudtam, vagy elindulok, vagy kurvára hülye helyzetbe hozom az ott jelenlévő mindenkit, mert lassan sürget az idő, ugye. Személyzet meglátva töprengésem, készségesen felajánlotta a személyzeti mosdót, mely -mint mondták- nem olyan előkelő és kényelmes, de legalább nem kell akrobatának lenni a megközelítéséhez.
Hálás vagyok az egészek ilyen mértékű jósága miatt. Ebben tényleg csak a jóindulat van és ez nagyon tetszik. Most is köszönöm, innen is. :)
Majd még ezután, hogy nehogy vége legyen a hüjenyomorék bajainak, kértem egy konektort, hogy halódó telefonom bégyughassam, s ezt a kívánságom is készséggel, egyetlen mimikai megtorpanás nélkül teljesítették.
Luci' kedves -dörzsölt egy tyúk, na- mikor beültünk a teraszról, úgy helyezkedett, hogy a bazi méretű kivetítő éppen előtte legyen. Nocsak, nocsak.
Én pedig ezt észre sem vettem egészen addig, míg nem láttam a szemét fura köröket tenni, mikor hozzá beszéltem és ahelyett, hogy rám nézett volna, valami egészen fura helyekre fókuszált.
Pedig nem is. Csak én nem tudtam, hogy éppen mögöttem egy csapat, vagyis kettő, de számomra csak egy galeri kétféle -vagyis pontosabban három, vagy hányféle- mezben, hacukában egy érdekes képződményt kerget teljes elánnal.
Azt már tegnap megtudhattam, hogy nem is ember, aki nem szereti a focit, de, hogy még az én egyik fogadott lyányom is eltévelyedjen ebbe az irányba és ennek még nyilvános helyen tökéletesen egyértelmű jelét adja, nos, az nekem új volt. 
Kipirult, sikongatott, levegőért kapkodott... majd mikor az a valami beért valami necc-cuccba felpattant, vagy az asztalra csapott. Én meg csak néztem. És persze marhára vihogtam. Ő borozott, a lelkét terhelő nyomás enyhítésére, hiszen a csapat, melynek drukkolt (ufók? vagy a kirgizek?... ááá... nem, ennyit azért megjegyeztem: az olaszok), kiesett végül. Ezt már nem lehet bírni némi jó bor nélkül. (De én ugye, lymphoedemám miatt nem ihatok alkoholt. Grrrrbrrrrr....)
Én megértem, vannak nehéz helyzetek, bizony.

Aztán búsult szegényke, én meg ahelyett, hogy vígasztaltam volna és fejét simogatva maradtam volna mellette, nem, el kellett indulnom végre haza, s ő meg, szegény egész, kénytelen volt elkísérni engem a Népligetig. Ahol éppen lekéstem az egyik buszt, így pláne de nagyon szegény olasz-sirató de engem-szerető barátném ott maradt velem egy órát és kitárgyaltunk még mindent -pölö az elégedett ovisokat, a jóllakott napköziseket, a kellemes történeteket, a sors adok-kapok menetét, a hímnemű FÉRFI avagy pasi voltát és még sok mindent-, majd végre jött az én járatom, vörös boszi haza, meg én is, csak én Batta felé -mely bárki bármit mond, jó város és jó a hangszigetelése is- ő meg nem a világvége, hanem a saját hazája felé.
Itt vagyok. Gazdagabban egy rakás mindennel. Jó nap volt.

Tán még szeretem a focit is?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.