Tegnapelőtt jöttem haza a konmtinenst átszelő láblógatásból, és a ház, gyakorlatilag csak azért nem indult el magától világgá, mert szeret battainak lenni.

Úgyhogy egy alapos nagytakarítás nagyon kijárt neki, ám tegnap reggeltől estig jártam Pestet, így esély sem volt az itthoni állapot javításra, ám ma eljött az idő.
(Némmá, Viktor ide is bekúszik... "ITT AZ IDŐ!" aszongya... ej, ej, a FIDESZnyikek remek PR stratégákat alkalmaznak, ha még erre a padra is ideeszi őket a megszokás...)
Mint az tudott, én egymagam képtelen vagyok egy -akár kisebb is- takarítást kieszközölni -nyilván mert lusta dög vagyok-, így segítségre van szükségem, a mostani segítségem jött is délután négykor s nekiestünk a háznak. No, én azért mérsékelt intenzitással, leginkább csak ültem és vezényeltem... Majd mikor már szabadszemmel is láthatóvá vált a lakótér, elindultunk vásárolni, hiszen a két hét távollétem alatt, igencsak megcsappant a korábban feltöltött itthoni élelmiszer készlet.
Eleve későn indultunk, már majdnem kilenc volt és mire végeztünk a listával -megjegyzem valódi texo gazdaságos mozzarellát nem kaptam, Battán ilyen nincs, pedig azt Ditte zacsiszámra etetett velem, mert az azon ritkaságok közé tartozik, amit megehetek-, fél 10 is elmúlt, a battai texo meg 10-ig van csak nyitva, így összesen csak két pénztár üzemelt, pedig még vagy huszan bévül voltunk bevásárlókocsit tolva az áruházban. Egy-egy sor így, cirka tíz kocsiból állt, belógott majd az árutér feléig. Alig álltam a lábamon, de nem én voltam az egyetlen... Egy pénztárnál benn ült egy nő, én odamentem és megkérdeztem, hogy jöhetünk-e, de közölte, hogy zár. Sok-sok jókívánságot gondoltam ki, de nem sajnáltam a záróra előtti pihenőidőt a hölgytől... ááá, nem... kénytelen voltam beállni az egyikbe a kettő működő közül. Már nem csak én, de a sor többi tagja is nehezen tolerálta az ácsorgást, de nem volt mit tenni, egyik lábról a másikra támaszkodva szenvedtünk a csiga tempójú sorban.
Egyszercsak egy férfi jelent meg a pénztárnál, kezében egy kartondobozzal, s mindenkihez odament és valamit kínált az embereknek, nem értettem, hogy miről beszél, de örültem, hogy történik valami, addig sem kellett a lábam röhögését hallgatnom.... Néhány perc múlva odaért és elénk tartotta a dobozt, melyben jégkrémek voltak, s ezt mondta:
- Kérnek? Vegyenek, egészségükre!
Valahogy bennem már szakadozott a cérna és mosolyogva ezt mondtam:
- Boldogan veszek, köszönöm, de még sokkal boldogabb leszek, amint inkább egy harmadik pénztárt is kinyitnak!
Férfi -olyan korombeli szimpatikus úr- visszamosolygott, és válaszolt:
- Értem én, de nem tudunk másik pénztárt nyitni, épp ezért hoztam a jégkrémet, hogy enyhítsem a várakozást ebben a rekkenő hőségben! Vegyen csak, limonádés, egészségére!
Én meg vettem, meg mindenki más is a sorban és sokkal elégedettebb voltam -én legalábbis- a helyzettel.
Pedig mit sem változott a lényeg. Egy dugig töltött kocsival beszorultunk egy áruház végtelennek tűnő pénztári sorába.
Mégis, ez a gesztus nekem jól esett. Nagyon.
Igaz, hogy így az egyetlen kezem, melyben nincs mankó tele lett limonádés jégkrémmel, így még imitálni sem tudtam a segítséget Marinak -kinek magának is csak egy keze volt szabad a saját finomsága okán-, ezenkívül mire megettem ragadt az összes ujjam a cukros létől, ráadásul a limfizé diéta miatt nem is ehetnék ilyesmit -de bakker, ez csak most jutott eszembe, akkor persze nem, bakker, bakker-, de sokkal jobb kedvvel vártam ki a sorrakerülésünket.



/Nos, nem pontosan ilyen JamesBond-os volt, de ez a kép nem rossz és ehunnan gyött, ni/

Szóval, ez volt az első pont, amit a texo javára írok. Ez olyan gesztus volt, amit értékelek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.