Ahová én már nem vagyok hajlandó lemenni. Barátságnak hitt akármi ide, vagy oda.

Nem sokan vannak, akik kitartottak/kitartanak mellettem, mert velem sok a baj. Macerás vagyok, buta, ráadásul kötözködöm sokszor. Ha pedig rosszul vagyok -é.: fizikai fájdalmaim vannak, erősebbek, mint a mindennapos szint- akkor még sokkal sarkosabban fogalmazok.
Olyankor trágárkodom, válogatás nélkül kimondom ami eszembe jut és annyira sem moderálom magam, mint napsütötte szép napjaimon.
Sok velem a gond. Igen. Szinte mindenben segítségre szorulok, bár talán ez első ránézésre, ha csak állok valaki előtt vagy ülök egy asztalnál, szóval első ránézésre nem nyilvánvaló. Nem élek kerekesszékben, nem vagyok béna, nincs művégtagom, tehát ha csak állok előtted, s meg sem mozdulok, semmi mást nem látsz, mint egy középkorú, túlsúlyos nőt. Ám, amint egy lépést kell tennem, nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem oké és ez még mindig csak ami egyértelműen látható, s annak is csak a nagyon szigorúan vett felszíne. Tehát megunnak a barátaim. Vagyis azok, akiket barátnak hittem.
Kevesen vannak, akik maradtak. Nem tudom -vagyis de: sehogy, semmikor- hogyan és mikor fogom meghálálni nekik ezt, sőt, ha nagyon jól vagyok -é.: a lelkem éppen kerek és nem tép az ezer gond közül csak annyi, amennyit kordában tudok tartani-, akkor azzal áltatom magam, hogy aki velem van, aki nem morzsolódott le, az azért teszi ezt, mert neki ez valamiben jót jelent vagy legalábbis nem jelent óriási áldozatot. Közben tudom, hogy dehogynem. De ez egy másik szál, hosszú és keserű és nem vagyok biztos a végében, úgyhogy nem megyek bele most.
Ám kekecségem s gondolom ehhez remekül társul butaságom, így gyümölcsöző párost alkotva okozzák a következőt: nem átallom még én magam is szelektálni az igen csekély számú barátomat, ha olyat tapasztalok tőlük, ami homlokegyenest ellenkezik az általam fontosnak tartott elvekkel. Ha valaki igazán fontos és valamiért úgy tartom számon az illetőt, hogy érdemes neki beszélnem, úgy értem nem veszi támadásnak és esetleg még halvány gondolatcsírát is ültethetek ezzel az agyába, vagy csak azért, mert engem fontosnak tart, így érdekli a véleményem, akkor egy alkalommal még elnézem, ha olyat tesz, mond amivel nagyon nem értek egyet, de azt jóindulattal teszi. Nem akarok senkit meggyőzni, de a véleményem elmondom. Hiszen ezért barátom az illető.

De van egy szint, amivel már nem tudok mit kezdeni. Van egy szint, ahová én már nem vagyok hajlandó lemenni, amihez nem fogom még érintőlegesen sem, a nevemet adni. A primitív, ostoba, vér buta -és most nemcsak az IQ meglehetős alacsony voltáról beszélek, mert abban például én sem bővelkedem- delikvens, aljas, rosszindulatú, közönséges megnyilvánulása engem arra sarkall, hogy pontot tegyek a dolog végére.










































/Ez a primitív bunkó innen, de a parkban is akad, legalább magán jól szórakozik/

Csalódtam. Nem először és gyanítom, nem utoljára. Akik mondták -mert nem kevesen mondták, olyan is, akinek jobban hittem, mint bárkinek, egy időben-, hogy ilyen, azt mondtam, nem jól ismerik, én szeretem, mert barátom. De már látom, ha az is volt, én nem akarok a kegyenc lenni, a csörgősipkás nyomorék a sorban. Mert nekem ez a szint, nem nevezhető emberinek.
Sajnálom. Azt is, hogy csalódtam.

De ennél sokkal jobban őt magát.




 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.