Cybersaint-nek ajánlva.

A hetem, ugye. Amit a lábam tartósságának megerősítése végett ismét henyéléssel töltöttem, s az első lenyomatot már rögzítettem is a padomon.
Mert ugye, oly szerencsés vagyok, hogy nem sarokba támasztós és lakatossal karbantartandó lábam van -mely állapottól egy, azaz egy paraszthajszál választott el hónapokon át-, hanem érdekes, igen egyedi alakú, a beépített meglehetős mennyiségű titán okosságok végett mondhatni ihaj drága -ja, Dittéül: ihalydrága-, mely az őt ért erős behatások végett a lágyrész 40%-ának elhagyásával ugye a nyirok érhálózat ugyanekkora hányada is az enyészeté lett, s mostanra már elkerülhetetlenné vált ezen állapot kezelése.
Avagy maradna a másik alternatíva, mely a sarokkal és a lakatossal függ össze, ahogy az imént említettem.
Tehát kezelni kell. Kell egy kütyüvel, masszázzsal, és betonfáslival.
Mely lábujjtól bugyiig, mindkét lábon, a nap 22 órájában hordva "hatalmas életminőség javulást" hoz magával.
Nos, miután egy gólem lesz az emberből, az így bottá lényegült lábaival nem igazán tudja még a korábban elért minőségben sem élni az életét. De én laikus vagyok, s nem ez az egyetlen különbség a professzor asszony -kinek ez a kulcsmondata jó párszor elhangzott az ott létem alatt- és köztem, hanem például az is, hogy én buta vagyok, ő pedig európai hírű szaktekintély a témában, valamint az, hogy ő nem visel fáslit...

Vasárnap délután felevickéltem busszal Pestre, hogy ne kelljen szinte hajnalban buszoznom Battáról hétfőn, így Dorkánál aludtam. Kalandos volot az utam, egy bazi bordó keményfalú bőrönddel, plusz egy szatyorral no és a táskámmal, meg egy mankóval, ugye. A buszba itt még Ildike betette a csomagtartóba a pakkom, így nem kellett feltornászni azt az utastérbe, a metrónál pedig naná, mindenhol le kellett szólítanom barátságosnak tűnő idegeneket. 
Egy alkalommal, ahogy a Deákon szálltam le, majd át a másik metróra, szóval még a Deák előtt, bírtam egy metrógépészt megkörnyékezni, és ő -vagyis ők, mert ketten voltak- át is kísértek a másik járathoz, sőt, megmutatták a segélykérő telefont az utolsó kocsi magasságában, ahonnan is a felszálláskor kérhetek már segítséget, hogy ott,a hol majd leszállok várjon diszpécser és felsegítsen a mozgólépcsőn, egészen ki a metró kapuin. Most ők ezt megtették nekem, én meg baromira ámultam, mert eddig észre sem vettem, hogy ezek a piros-sárga eléggé feltűnő izék ott vannak. Pedig de. És milyen jó!
Este Dorkáék kanapéján, remek vacsora után simán elterpeszkedtem, majd ynugisan megnéztük az AVATAR teljes verzióját, aztán szokás szerint nem tudtunk aludni, így az Eredet is terítékre került. Majd egyszer talán -sőt biztosan- jegyzem a kerekesszék kontra kékség esetét, de ez egy másik mese...

S nem haragudtam, különösen azért nem, mert reggel az egyik rokilistás ismerősöm a megbeszélteknek megfelelően a ház előtt didergett míg mi Egyeskével kicuccoltunk az utcára. Majd ő, András vitt be a kórházba, egészen a váróig vitte a pakkom, így biztonsággal megérkeztem a dugig telt piciny folyosóra, ahol már annyi látszott, hogy ez a hely, nem az akadálymentesítés zászlóshajója...

Lépcsők, még korlát sincs, nem működő lift, wc-mosdó a folyosó végén, régi, irodai, vagy inkább gyerekkorom megszokott menzai székei, olyan asztalok, melykre nem mertem rátámaszkodni felállásnál, mert annyira nyeklett-nyaklottak, hogy attól féltem együtt borulunk ott halomra...
A szoba, ahová kerültem, az első emelet 4. számú kórterme. Ugyanolyan épületek ezek, mint amelyek a Szt. János kórházban is vannak, ráadásul ott én szintén az első emelet 4. szobájában töltöttem a b utáni első 4 és fél hónapot. (Vagyis nem annyit, mert voltam intenzíven, meg elkülönítőben is jócskán, de azokra az időkre még ködösen sem emlékszem, ellenben a 4. szoba középső ágyára annál jobban... az ablakon át látható hatalmas fa ágán ülő varjú, a mellettem lévő egyik ágyon NIki, akit nme láttam, mert nem tudtam elfordítani a fejemet sem, ő pedig nem tudott felkelni, de egymásban tartottuk a lelket... majd aki az egyik legfontosabb tanítómesteremmé lett.. azzal, hogy Zsolti útját követte...)
Szóval spártai körülmények, a frissen felújított padlótól ajtó magasságáig felcsempézett falak mellett, a zárt ablakon át lengeti a fagyos szél a függönyt, mert úgy látszik arra -ahogy mondom, az akadálymentesítésre főleg a fürdőben, mely így életveszélyes- sajna, nem maradt keret.
Járókeretet kaptam, mert az első ujjaktól bugyiig fáslizásnál egy lépést sem tudtam tenni. Gólem. Nosztalgia. Bassza meg.

De ez nem minden. A lábam, azon túl, hogy átminősült szegény egy darab fává, lábfejemben, s egészen pontosan érdekes kriksz-krakszokat író ujjaimat tekintve szinte folyamatosan ordított a lángoló, égő kíntól (én meg ettől még a megszokottnál is idiótább voltam). Járás ugye, így heló. Első nap, sőt, már a felvételkor mondtam, hogy az tuti, hogy én nem hagyom fenn éjszakára a fáslit, mert nem. Egyrészt fáj -de ebben van gyakorlatom, ha van értelme, fájjon, én majd a fájdalomnak ezen a végén nyígek, de ez nem az értelmes kín játéka-, de főképp nekem azt tanították, hogy éjszakára nem maradhat befáslizva a lábam, mert még netán reggelre leesne a helyéről... Doktornő, aki felvett, nem vitázott velem, nyilván látta a szememben a bennem élő őrültet, így rám hagyta.

Dorka és Laci kétszer is meglátogattak, Berta egyszer és volt innen a parkomból is látogatóm.
A telefonban a hangja egy kislány képét hívta elő agyam helyén, a blogja szerint pedig egy igazi felnőtt nőt ismerhettem meg. Most találkoztunk először személyesen, és nagyon jó volt. Egyrészt jó volt, hogy miattam bejött a kórházba, másrészt finom csokit kaptam, harmadrészt legalább annyira szimpatikus, mint azt eddig gondoltam.
  Jó volt. Nagyon. Köszönöm. :)

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.