Nem tetszett az ébredés ma.
Persze lehet, hogy ma sem...  de ma különösen. Nem örültem a reggelnek.

Igazán az ünnepeket nem szeretem, de ezt nem jó hangoztatni, vagyis ezt még kevésbé szeretem –már ennek a hangoztatását-, de most hozzátartozik az egészhez.
Reggel 7 volt, mikor kidobott az ágy, hiába akartam még visszamenekülni oda, ahol csak a 10%-om nem is tudatos még 10%-a működik, az is csak az életfunkciók fenntartása végett él, de engem kivesz a valóságból. Nem hagyott.
Nem engedte a karácsony.
 Nem engedte az olajkályha emléke, nem engedte az egomi művház fenyőváró, gyerekőrző karácsony délelőttjeinek árnya, Zsolti szeme, ahogy a fagyos utcáról bekukucskáltunk a majd a föld szintjén kezdődő ablakunkon, az egy szobánkba, ahol már Anyu feldíszítette a fát, de mi azt nem tudtuk, hiszen ezért kellett boldog játékkal töltenünk a délelőttöt messze otthontól, hogy mire hazaérünk, jé, itt járt a jézuska... nem engedte a bevásárlások képe, mikor már ketten szerveztük a negyedtucat gyerekünknek az ünnepet. Nem engedte a fa alatti összeölelkezés az egymásra mosolygás a néma, mélyen egymás szemébe nézés, és a tudat, az „így van ez jól” emléke... nem engedte, a szép, a teljes, az igazi, a valóság képe...
A valóságé, ami 9 éve olyan, amilyen. Hiányzik egy darabja. Egy jó nagy darabja. 
A legmeghatározóbb darabja.

Úgyhogy felkeltem. Kimentem a fürdőszobába, lezuhanyoztam, de előbb még kivettem a húsokat a fagyasztóból, amiket persze este elfelejtettem. (Mondjuk 3-ig fenn voltam, mert a limfizét ugyan időlegesen rendbe tették, az összes többi részem viszont ódákat zeng, és ettől -nyilván a hangerőtől- aludni nemigen tudok.) És csak ezután mentem zuhanyozni. Mire ezen túl voltam kezdtem …. kezdtem.
Kaja, sokféle –vagy viszonylag sokféle- meg miegymás.

Aztán hazajött Egyeske és átvette a konyhát. Én csak ültem és szóval tartottam, míg ő robotolt a karácsonyi ebéddel, aztán meg is terített, nekem csak le kellett ülnöm és hagynom, hogy kiszolgáljon. Addigra Ketteske és Hármaska is csatlakoztak, így együtt ettünk. Nagyon jó volt.
Meg kell jegyeznem, hogy a Sweppes Körte & Lime cucca, ihatatlan… de azt nem Dorka, még csak nem is én csináltuk…

Dorka le is szedte aztán az asztalt, de nem álltunk fel, hanem elkezdtünk Monopolyzni.
Így, mind a négyen.

Mikor hozta Dorka a dobozt én mondtam, hogy na engem lehet megtanítani közben, mert gőzöm sincs, még arról sem, hogy mire is kéne emlékeznem játékszabály ügyben, de megnyugtattak, hogy sebaj, kikapni így is remekül megy majd. Hát, jakérem…
Hosszú játék. És annál is hosszabb a közben a kényszerből –de mikor nem az? kérdem én, ugye- a börtönkockán töltött idő, melyet hogy, hogy nem, én minden körben kifogtam…. Bakker. Ott dekkoltam, miközben a trió –szebbnél szebb okos lányaim- nyargaltak körbe, földgömbbel, hintóval, vagy duplaszárnyú repülőgéppel, én meg a cséplőgépnek látott, de igazából antik gőzmozdonyommal körről-körre csücsültem a hűvösön.
Így is csak második lettem, majd a következő csatát aztán meg is nyertem! Hiszen nem mentem sehová, csak mikor éppen kicsit –egy fél környit mondjuk, míg újra a sittre irányító kockára nem léptem- szabadlábon voltam, az addig fel nem élt pénzemből mindig újabb ingatlant vettem, s azok használatáért járó díjak, szépen befolytak. Vagyis semmit nem tettem, csak vártam. Ez a receptem.

S bejött.

Most megyek és eszem egy szelet diós-kakaós kuglófot, amit a piros sapiban sütöttem.

Boldog karácsonyt!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.