Egy életérzés? Vagy világlátás leképezése? Vagy karikatúra? Vagy csak szimplán ez ő, mert a világ mely körülöttünk van, neki ezt jelenti.

Fernando Botero kolumbiai születésű (1932)  művész, akiről én eddig egyáltalán nem hallottam, de érdemes volt kihasználnom rokiságom előnyeit. Mikor láttam először a plakátot,  azt hiszem éppen a mozgólépcsőn mentem fölfelé és nem tudtam megnézni mi is az igazán, mert csak a belőle sugárzó tömeg fogott meg, a kifestő tisztaságú színek, s azok éles határai, valamint az azon látszó egyetlen értelmezhető részlet, amiből látszott, hogy nem egy XS méretű nő karja.



Aztán persze már mikor újra láttam, igyekeztem elolvasni, hogy mi is ez, majd mikor kiderült, próbáltam megszervezni, hogy eljussak ide is. Mert ugye annyira, de annyira ügyes-okos-szép-kedves, ráadásul ingyenélő nyugdíjas vagyok, hogy de pláne még roki is, aki állami fenntartású kiállításra ingyen mehet be. Sőt, de mennyire sőt, egy kísérővel, aki szintén ingyenjeggyel jöhet velem. (Ezen nemrég kicsit vitáztam az egyik roki-listán, hogy mégis mivel lehet ezt igénybe venni, mert én mindig a leszázalékolós határozatom viszem, s el is fogadják azt, de mint kiderült, van aki a MEOSZ igazolványra esküszik, mint kizárólagos jogosultságot igazoló okiratra. Nos, egyrészt nekem olyanom nincs, de olyanja bárkinek lehet, mertt MEOSZ tag bárki lehet, és nem is ezzel van bajom, de a kitétel fogyatékkal élőt említ, a azt az ORSZI határozat rögzati, nem pedig egy egyesületi tagságot igazoló bélyeg...)
Én meg ezt igyekszem ki is használni. Csakhát ehhez nekem kell a segítség. Mint mindenhez, jóformán.
Aztán telt-múlt az idő és lecsúsztam róla. Sajnáltam az elszalasztott(nak hitt) lehetőséget, de nem ez az egyetlen ilyen, úgyhogy el is csomagoltam a dolgot a komódom veszteség-fiókjába (mely lassan betelik, de ezt csak csendben jegyeztem meg).
Majd most hétfőn mentem nem tudom hova, vagy csináltam nem tudom mit, és megláttam nem tudom hol (jóvanna, legalább a napra (?) emlékszem... emlékszem??), hogy meghosszabbították a tárlatot. Az tuti, hogy lázasan kutattam agyam jégmezején, hogy mégis milyen hónap van, aztán mikor rájöttem, akkor már azon drukkoltam, hogy még ne legyen annyi, mármint 20.
És nem volt!! Vagyis még mindig nincs, mert csak holnapután lesz és én tegnap megnézhettem.
Most éppen Mahutani kísért el. (Sok macerával jár ám az engem kísérgetés, nem biztos, hogy megérek ennyit, de talán a kiállítás nyom annyit a latban, hogy érdemes. Köszönöm.)


Az első, ami eszem helyére ötlik ezektől a képektől az, hogy mosolytalanok az arcok.


/Nem vidám innen/

 Kivétel nélkül mindegyik. Csináljanak bármit az emberek a képen, egyikük arcán sem látszik a legkisebb kellem, jóérzés sem, de talán az nem igaz, hogy kifejezéstelenek -a szobrokat leszámítva, mert azoknak nincsen személyisége, olyanok, mintha egy általános alak leképezése lenne a szobor, ahol a forma, a nagy, hatalmas, kerek vonalakkal megformált burok, tehát nem egy valaki lenne akinek a szobrát láthatom, hanem általában A_NŐ, ilyen-olyan-amolyan helyzetben-, mert .ugyan nem mosolyognak, ezt a legnagyobb jóindulattal sem állíthatom, de nem jellegtelen az arcuk, inkább fájdalomról, lelki gyötrelemről, belenyugvásról, beletörődésről mesélnek a kicsi, egyenes, összezárt ajkak, a rövig, zömök nyakak, a kicsi, sokszor fénytelen s néha bandzsa szemek.


Zavarbaejtő.


/Minimum ééérdekes kép innen/

És


/Most nem az?/

Vagy


/Fürdés innen/

Ez is jó szó, s szintén illik ide. Ültem a székben -melynek a kerekeit legalább felfújták, mert legutóbb mindkét kocsi összes kereke le volt eresztve- és néztem a sok parafrázist, melyek gondolatébresztője is ott volt. Így a talán nem elsőre szembetűnő kontraszt is lejött. Mert az mindegyiknél eltagadhatatlan volt, hogy személyenként legalább harminc kiló plusz van az alakokon, kiket Botero megfestett, de az egész hangulat is azonnal mássá vált, ahogy a kifestőszerű színhasználattal, a tömzsi ujjakkal, cölöp lábakkal széles csípővel, hordó hassal ábrázolt Ádám-Évát néztem a másik mellett. (Ahol a cikket is érdemes elolvasni.)

Aztán tiszta.


/Most ez ehunnan ni/

A színek, ahogy már nem egyszer mondtam, mert ez az egyik legszembetűnőbb. Mikor már kifelé jöttünk, vagy tán már itthon is voltunk jöttem rá, hogy az a legjobb szó ami leírja nekem ezt a stílust, az az, hogy naív. Persze nem az, és én nem értek ehhez (se), csak a formák, színek ilyenformán alkalmazása nekem ehhez kapcsolódik.


No meg simogatnivaló.


/A_LÓ itt lakik/


/Hatalmas néni innen/

Mert annyira kerek, annyira sok, és nem azért késztetne érintésre, mert tagadhatatlan bujasáb vibrál ezekben a formákban, hanem mert azt éreztem a hatalmas stabil muraközi mellett is, hogy biztosan meleg az érintése, mert olyan stabil, biztonságos, megnyugtató. (Persze erőt vettem magamon, de nehéz volt, esküszöm nem megérintenem.)

Egész idő alatt, míg végigszaladtuk -mert tényleg sietnünk kellett, mert későn értünk oda, de mindenképpen végig akartam járni- az motoszkált bennem, hogy mennyire felületes egy tyúk vagyok, hisz én a képeket nézegetve a hálón, magamban elkönyveltem a festőt cirka a két világháború között alkotó művésznek. Majd ott rá kellett jönnön, hogy nem addig a... és nehéz volt ezt magamban helyre tenni, mert ezekhez az arcokhoz, formákhoz nekem az a kor "dukál"... De nem. Fernando Botero ma alkot és így látja a világot, s velem is ezt láttatja.



Önarcképe innen.

Egy idézet Gabriel Garcia Marquez-től, melyet itt alant Muerte.serafin tett közzé és tökéletesen idevaló:

"Hallott már valaki kövér nőket beszélgetni? El se lehet képzelni bármi más látványosságot, amelyből így áradna az egészséges vidámság. Senki se tud úgy nevetni, mint ahogy két kövér nő nevet. És utoljára se tud úgy nevetni, mert ők ketten sohasem hagyják abba. Ha kettőnél több kövér nő beszélget, az ember arra gondol, hogy a jó egészség titka a testek tömegében és sűrűségében rejlik. Még az is megfordul az ember fejében, hogy nem zsír, hanem törökméz szorongatja a szívüket. Mindig az az érzésem, hogy harminc évvel fiatalabbak a koruknál, és vigyázniuk kell, nehogy a föld vonzóereje hirtelen elengedje őket. Ez volna netán a gömbök metafizikája?"


/Ez pedig innen/

Ezen utolsót nem hagyhattam távol a padomtól. A nagy nő. Vörös hajjal.
Hát nem buja?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.