Tegnap ismét az OORI-ban voltam, pedig szombat volt, s a Nappali kórház csak hétköznapos elfoglaltságot jelent, de ha egyszer menni kell, hát menni kell.

A pénteki kis szék biztonságba helyezős kaland után már nyugodt voltam, s hogy megbeszéltük T-boy-jal a Népligettől való elszállításom, tényleg kisimult idegekkel tudtam éjfél körül aludni térni.
Reggel, a megbeszéltek szerint a 8-as busszal mentem és mire beért, ők már ott vártak engem, így nagyon flottul ment a csatlakozás, kifelé még összeszedtük NErzsit –akivel most ismerkedtem meg, és ez külön nyeresége ennek a napnak-, majd irány Budakeszi, egészen pontosan az OORI, s ott is a MERI SPORTNAP.
Odaértünk, a kabátot a kocsiban hagytam, és a nagyszerű kotzkás kendőmmel felszerelkezve indultam is megszerezni zálogba adott székem. Bácsi –húszas évei közepén járó, kopasz, magas, kigyúrt biztiőr- készséggel kitolta nekem, majd össze is rakta azt, én ráapplikáltam a mankóimat –mert erre nagyon de nagyon büszke vagyok, mármint arra, hogy van a székemen mankótartó, h9h9-, és vártam, hogy a többiek is beérjenek.
Majd vegyültünk.

Volt kerekesszékes rögbi –ezt nem láttam, mert lecsúsztam róla, pedig érdekelt volna-, kerekes kosárlabda is, s volt háromkerekű kocsival gyorsasági futam is, többféle kocsit is ki lehetett próbálni.
Az udvaron  zajlottak ezek a fejezetek, s itt kinn voltak egy műhelytől is, mely kerekesszékek illetve gyógyászati segédeszközök javításával foglalkozik. Óh, remek, azonnal adtam is oda a székem, hogy tessenek csak tessenek felemelni az ülésmagasságát, mert nekem úgy sokkal de sokkal kényelmesebb, csak ezt én –és elsősorban Ani, ugye- nem tudtam megoldani. „Cserébe” kitöltöttek egy adatlapot rólam, mert ezzel egy eu-s projekt részévé váltam. Nah. :)
Az aulában állítottak fel pástot is, kerekesszékes víváshoz, amit szintén ki lehetett próbálni, s NErzsi meg is tette ezt. Nagyon drukkoltunk neki.
Persze volt még asztalitenisz, boccia, búvárkodás, lövészet és bárhová be lehetett állni.
Aztán persze kávéztunk, többször is, és nézelődtünk. Volt mire rácsodálkozni.
A lövészet mellett –ami maga is nagyon érdekes volt, hiszen nem valódi tölténnyel, hanem a számítástechnika segítségével zajlott, igazinak tűnő fegyverrel, igazi céltáblára- volt egy asztal, ahol tesztet lehetett kitölteni az arra vállalkozóknak. Naná, természetesen mi is benne voltunk.
Egy végtelenül szimpatikus nő ült az asztalnál s várta a vállalkozókat. Ő –Farkas Judit- az ELTE Bárczy Busztáv Gyógypedagógiai Kar szomatopedagógia szakirány hallgatója, s a tanulmányaihoz kell a kitöltött kérdőív.
Nem találtam meg a neten a szöveget, s azt amivel mi találkoztunk nem is kerestem, hiszen elmondta, hogy az rokikra specializált változat, de- még az eredetit sem leltem magyarul. (Íme egy leírás arról, hogy mégis mi az a BAT-body attitude test)
Egy viszonylag hosszú kérdéssor, érdekes, elgondolkodtató felvetésekkel, olyasmikkel benne, melyek a kitöltőnek is segítenek letisztázni egy-egy addig benne fel sem merült kérdést.
Nagyon érdekes volt és remélem, segítettünk ezzel Juditnak. Nekünk meg egy újabb alkalom volt a komoly viselkedésre.

Majd jött a délután és már ismét az aulában ültünk, ahol is persze kávéztunk megint, ekkor már szétszedték a pástot és az így felszabaduló helyre „szivárogtak be” a judogis emberek.
Némmá mondom.
Olyan érdekes, először megfoghatatlan érzés ébredt bennem. Csak ültem és néztem.

Én valaha cselgáncsoztam. Igaz annyira rég volt az, hogy másik élet, másik század, másik város, másik minden… ám, mégis. Sosem hittem volna, hogy a mindig is bennem élő nosztalgiát, ha így szembesítenek a megfoghatóval, ennyire élővé lehet tenni. Egyszerűen megbabonázva néztem őket.
És persze nagyon vártam, hogy mégis mi a frászt keresnek itt, hiszen azért sem a karate –egyik általam ismert ága sem-, sem a judo nem alkalmas sérültek számára.
Aha. Nem úgy, a NANBUDO.
A Magyar Nanbudo Szövetség –ha jól emlékszem hatan voltak- tagjai jöttek el bemutatót tartani.
Komolyan. Megbabonázva néztem őket, nem tudom máshogy mondani.













Ott, a kövön. Én csak tatamin gyakoroltam ezt, vagyis ehhez hasonlót, legfeljebb tornaterem padozatán, de tudtam –és most is tudom, hogy- a lényeg ebben éppen erről szól.

Aztán volt olyan gyakorlat is, amelyben nekünk is részt kellett vennünk. Mármint aki akart. Mondanom kell, hogy akartam-e?

Hmmm….

Keresnek mozgássérült vállalkozókat, s elindul a speciális szakosztály.

Hmmm…
(Na ja, de hogy jutok el a Boráros térre?:)

Aztán már este lett lassan, úgyhogy indultunk is. Bácsit nem lleltem, úgyhogy önhatalmúlag -a korábban megbeszélteknek megfelelően- beküldtem a széket oda, ahol reggelig volt, s bízom benne, hogy holnap is ott lesz még.
Aztán felfedeztük Budapest zeg-zugait.... khmmm... hogy mekkora város az!! :)
Aztán setét éjszaka volt mire hazaértem, de nagyon-nagyon jó nap volt.
Köszönöm Tamás, köszönöm Olga, köszönöm NErzsi és nagyon köszönöm a nanbudosoknak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.