Nagyon elfáradtam ma, pedig szokás szerint gyakorlatilag nem csináltam semmit.
A munkát előbb egy, majd önként és dalolva hozzá csatlakozva még kettő ember végezte, én pedig igyekeztem legalább a látszatát fenntartani a magam hasznos voltának ... így feszt láb alatt voltam, s az órákon át tartó –hármuknak is irdatlan feladat, melyet még én is nehezítettem-, munka eredménye … egy korszak vége.

Erre, a mai lánc, kézzelfogható feladat-csokor lényegére, most döbbentem rá, mert eddig csak a tényeket láttam, a dologi oldalt, s nem gondoltam bele ennek mélyebb, vagy csak más síkon leledző értelmére.
Pedig ez a legfontosabb.
Talán most sírnom kéne. De egyrészt annyira fáradt vagyok és annyira fáj a csípőm (térdeim, talpaim…), hogy most ez biztosan nem fog bekövetkezni, másrészt, a döbbenettől szinte jéggé fagytam.

Nagyobb lett a tér.
Egyrészről.
Másrészről viszont, lezárult egy korszak, és a lehetőségét is megszűntnek kell elkönyvelnem magamban annak, hogy valaha is lesz ez még így se…
Volt már jópár ilyen rádöbbenésem, hiszen én a lassan alakuló, finoman változó dolgokból nem vagyok képes érteni, ha cizelláltan fogalmazok, azt kell mondjam, naiv lélek; de ha maradok a valóság talaján, azt, hogy síkhülye vagyok. De amit meg kell tanulnom, azt megtanítom magamnak, akkor is, ha váltig ellenállok. Ezért vannak a rádöbb-ök.
Nem morális, tehát nem a jó-rossz, minőségbeli osztályozás a lényege ezeknek, hanem csak az, hogy léteznek. Mert ha mást nem is, de ezt (már) megtanultam, lecke van, s azt én elsajátítom, ha így, agy nélkül is, de magamévá teszem, s láthatóan próbálkozom a lassan, viselhető adagokban tálalt epizódokkal, mint ahogy aztán az is nyilvánvaló (már), hogy siket fülekkel állok a már-már ordítva közölt dolgokkal szemben, ezért alkalmazom magam felé a sokk-terápiát.
Mikor mi az eszköz ehhez, melyet választok, s mit sem tudva róla, alkalmazok magam felé/ellen. Mint most is.

Persze, akár azt is mondhatom, hogy a dolgok alakultak úgy, no és azt is láthatom, hogy mennyivel jobb így nekem, ahogy azt is, hogy semminek sincs jelentősége.
Ám, akár észre is vehetem.

Köszönöm Ani, köszönöm Panka, köszönöm Ricsi!

Még persze nincs teljesen kész minden, de ami az én részemet illeti, mégis. Tudom a jelentését. S szólt a varjú, soha már...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.