Egy film, nomeg a párhuzam amit bennem életre hívott.
Avagy: a helyzet, amiből jól nem lehet kijönni.

Már kikapcsoltam a gépet, mert -fogalmam sincs, melyik csatornán- elkezdődött egy film, ami odaragasztott a tévé elé. Előbb a címét sem tudtam, csak néztem a láthatóan majd' tébolyult nőt, és a magas, deli legény nyomozót...



/Kép forrása ehun ni/

És ott ragadtam, pedig a film nemhogy jó nem volt, még igazán nézhetőnek sem nevezném -Julianne Moore és Samuel L. Jackson ellenére sem-, de a felfestett életkép, komolyan elindította agyam helyén a kerekeket.
Ami nyilvánvalóan az egyetlen célja is e remekműnek. (Na, nem az én agytevékenyésgem mozdulásra bírása, hanem temérdek felvethető kérdésekből ezt az egyet pedzi, ráadásul kicsit sem finom eszközökkel.)

Adva van egy nő, New Jersey egy afroamerikaiak lakta negyedében, ki ott is él -az ott ritka többségiek egyikeként-, egy óvodában dolgozik, ahová naná, az ő egyetlen fiát kivéve csak afroamerikai gyerekek járnak. Szeretik. Őt is és a fiát is.
Befogadta a közösség, illetve része annak, hiszen mindig is együtt éltek.

Aztán egy nap bejelenti a rendőrségen, hogy ellopták az autóját, miközben a fia benne ült a kocsiban.
Egy szóke, nagyon fehér, kékszemű törékeny nő, aki keresi a gyermekét.
Egy nagydarab, magas, szakállas, szúrós szemű afroamerikai férfi, a nyomozó, aki keresi a fehér nő gyermekét, s felveszi a személyleírást a férfiról, aki a nő szerint elvitte a kocsit, benne a kisfiúval.

Egy kapucnis, fekete fiatalról.

Nem lehet. Ebből a helyzetből nem lehet jól kijönni.
Egyik félnek sem.
Sőt, a közösségnek sem.

Ahogy néztem, egyre ez a klip járt az eszemben. Előbb még a Faithless sem, nemhogy a címe nem jutott eszmbe, aztán ahogy nyekegtettem a kerekeket, meglett. Mert csak az a kép, ahogy egymásnak esnek... csak az, meg ahogy a páncélautó betör közéjük...


És persze az a poszt, amit délután olvastam. Egy mondat itt visszhangzik a légüres térben -ne kössél bele, hogy abban nem is visszhangozhat, mert megmérgedek, na- egy mondat ebből, amit én nap mint nap mormolok magamban, s ámulok annak királyi engedélyezésén illetve támogatottságán:
"Veszünk nyuszikat a cigányoknak, neveljék és egyék meg a nyuszikákat, hm, jó progi!"

Mert ez ugyanúgy a távolságot nyújtja az árkot mélyíti, mint az oktatási szegregáció, vagy a városok faji alapon negyedekre osztása.

De leginkább az, hogy van az a helyzet, amiből többféleképpen is ki lehet jönni, de egyik változat sem jó. Valaki minden leosztásban sérülni fog.
Különösen biztos ez addig, míg a bűnnek láthatóan színe van.

Ahogy az is nyilvánvaló, hogy ezt meg kell oldani, s ha már nyilvánvaló a sérülés elkerülhetetélensége, akkor legalább -könyörgöm- a legkevésbé ártalmas módot válasszuk már!!! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.