Hosszú, nagyon hosszú és nagyon kemény telet temetek. Sokkal tovább tartott, mint egy magára valamit is adó évszaknak, ezen övben tartania kellene.

Három éve kaptam az első hideg szellőt, de most már bő egy éve, vagy inkább másfél, beállt a sarki hideg, a kíméletlen tél.
Tegnap jutottam el odáig, hogy eltemettem.

Ma, ahogy battyogtam haza a tornáról, egy óvoda mellett vitt el, ahogy mindig is, az utam. A kicsik, az egész óvoda, így 3-tól 6-7évesig, a nevelőkkel és dolgozókkal együtt álltak körben, biztonságos távolban a középen rakott máglyától. Lehettek vagy hatvanan.

Temették a telet.

Az ovi egy sarkon van, így én vagy 100 méteren keresztül battyogtam az ovisok énekétől kísérve.

 

Választottam. Eltemettem tegnap ott, mindent. Sokat köszönhetek ezeknek az éveknek, annak a milliószámnyi karakternek, amit leütöttem ott, a barátságoknak, a buliknak, az embereknek.
És legfőképp a tapasztalásnak.
Hogy megint megtehettem egy lépcsőnyit az utamból.
Köszönöm.

































Viszont minden utadba akadó -mindegy milyen előjelű is, s akkor is mindegy, hogy milyen előjelűnek indult s végül lett az- kapcsolatból tanulni kell. 
S lehet is.




 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.