Ragadós, tapadós, virulens, bűzös, agresszív... volt.

Mára csupán röhejes.

Utánam nyúlt, két mondatban -plusz az "aláírás"- utol is ért és már semmi mást nem vált ki belőlem, mint valami perverz elégedettséggel fűszerezett, lenéző -ám nagyon kitartó- mosolygást.
Ezen mondathoz több pontosítás is dukál, jelesül:
1. Úgy hangzik, mintha (a) konkrét személyről lenne szó, pedig nem. Ahogy a cím is mutatja, ez csak egy árny, egy jelenség, melyben az ennek hordozó elemként megjelenő személypontos kiléte mit sem számít.
2. Perverz elégedettség, hiszen mit is jelent ez? Nos, azt egészen biztos, hogy én... mondom én, én magam, én a nyomorék, én a liberális, én a középkorú, én a jóindulattal is maximum átlagos agyi képességekkel bíró -de realistán meg 10%, ugye- ember valami olyan addikciót váltok ki némely organizmusokból,melyet nemhogy megmagyarázni nem tudok, de ami felett ámulattal tsodálkozom is. Tehát valami nagyon vegyes érzés, elégedett vagyok, hisz valamit csak tudhatok, valamit csak jelenthetek -ha nem is globálisan nézve, de mégis, az általam közvetlenül belátható részletén a térképnek-, ha hónapok-évek múltán sem képesek elszakadni tőlem bizonyos okoskák.
Perverz, igen. Olyan kéjt jelent ez, hogy már-már szégyellem is. Hiszen tudom, hogy ha engem ez "elégedettséggel" tölt el, az azt (is) jelenti vagy jelentheti, hogy én gyakorlatilag ugyanaz vagyok, legfeljebb pepitában, mint aki ezt teszi... közben meg nem. De ez nyilván ennek az emocionális kórképnek része, tehát annyira egyformák vagyunk, csak egy-egy mérce másik végletei, hogy tagadjuk annak létezését is. Ahogy ezt a mondatot is tagadom... S csak röhögök...
3. Lenéző, mert miközben azt gondolom, hogy gyűlöletes amit tesz, s ahogy teszi, azt is tudom -s utalok az előbbire, hisz így oké az "egyformaság", de maximum inverzben, ha az rossz, akkor én jó vagyok-, hogy én nem vagyok ilyen. Mert nem. 
Mert megtehetem.
Azon egyszerű oknál fogva, hogy látom a választást: a választható alternatívákat is és azt is, hogy miért "kell" nekem egyik vagy másik mellé voksolnom. Mert megtehetem.
Megtehetem, hogy döntsek.
Sajnálom. A lenézésem nem azt jelenti, hogy kevesebb nálam, de azt egyértelműen, hogy végtelenül sajnálom, s nálam nincs ennél a polcnál lejjebbi pozíció...
4. Mosolygok. Mert elengedtem ezt. Azt, ami éveken át adott nekem, amiből akkor is tanulhattam, amikor csak elvett tőlem, és amit volt erőm elhagyni. 
Leírni magamban, mint egy tanulási időszakot, mint a lépcsőm egy szakaszát. Eltemetni.
S ezzel, ezzel, hogy kitartóan, és vegytisztán mosolygást vált ki belőlem ez az árny -mely ráadásul egy másik, nem kevésbé okos, erős hím vesztésre álló elmecsatározása kapcsán talált meg-, a megnyugvást hozta el nekem, hogy lám, megtanulom. Igen, már nem kérdés, hogy megtanulom-e valaha, hanem már biztos, hogy  megtanulom. 

Kémek ide, kémek oda.

Jut eszembe:





Ugye, jogosan mosolygok?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.