Leszögezném a leszögezendőt, bármely lépés megtétele előtt, ugye, hogy egyrészt, nem volt kétségbeesett, másrészt nem volt zsarolás.
De, hogy elérte célját szar_kommunikációm, az nem kérdés.

400 lett a vége. Hehe.. ja, höhö...

De az még nem ezen nap volt, tehát kezdem ott, ahol s amikor.
Tehát néhány -jelesül tán három??- nappal ezelőtt írtam egy többek szerint kétségbeesett zöngékkel teli, szerintem csak megfelelően határozott -de nyilván a szar kommunikációs képességem miatt kétféle eme értékelés- levelet egy maréknyi barátomnak. Akik mindahányan nők. 
(Ahogy erre is fény derült ezen hosszúra nyúlt éjszakai dorbéz során, ugye.) Melyben felhívtam szíves figyelmüket mán megen jelen lelkiállapotomra, aminek gatyába rázásához elengedhetetlennek tartanék egy –a címben is jegyzett- kiscsoportos decens beszélgetést.

S abban, hogy óriási meglepetésemre szinte azonnal válaszoltak is, mennyi része volt a mondókában megemlített „le kéne inni magunkat de malacul” résznek, nem tudhatom, de ne is firtassuk, szerintem. A lényeg, hogy a másnapot azzal töltöttük, hogy próbáltuk keretbe szervezni a dolgot, hogy ne csak virtuális papírra vetett szavak maradjanak, hanem a malaculás dicsőséges útján haladva ily’ hosszú idő után végre találkozzunk. És megszületett a döntés, mely kiválónak is bizonyult aztán, de itt még mindig nem tartok.

Hiszen közben kaptam két képet, valakitől, akit nagyon fiatalkorom óta nem láttam, de a kapocs miatt számon tartjuk egymást, s ez a kapocs az öcsém. Kaptam két képet Zsoltiról.
Volt már ILYEN, s most ugyanazt éreztem. És ez velem maradt egészen sokáig, még most is itt van.




Tehát a terv az volt, hogy megkérek valakit, hogy tegyen fel a buszra itt, kerekesszékkel, majd az Etelén leszed valaki, s onnan megyünk a kiszemelt műintézménybe, de sajnos ez nem ment, mert nem találtam senkit aki segített volna ebben, így szék nélkül a kellő időben indultam. (Mint kiderült a mosdót nem is tudtam volna használni, ráadásul el sem fértem volna, mert annyian voltak az amúgy nem kicsi helyen, tehát összességében jobb is tán, hogy nem jött létre ez a része a projektnek.) Luci pedig a Deákon, a villamosmegállóba fagyva várt, miközben én a villamoson magán fagytam megfele, hisz a buszról leszállva konstatáltam, hogy sietnem kell, tehát nem álltam meg begombolni a kabátom, s a buszvégtől a villamosig így, meglehetősen lenge öltözetben mentem, amilyen gyorsan csak tudtam. (…) S fenn a sárga járművön már persze téliesítettem ruházatom –például azt is ott vettem észre, hogy a kezem azért fagyott oda a mankóhoz, mert csak az egyiken volt kesztyű… -, de ez az addig kabát alá bújt mínuszokon nem sokat segített. Mikor aztán beértem ahova kellett, elindultunk a célhoz, mely a WICHMANN KOCSMA.




Ahogy bementünk, TAMÁS, a tulaj, szívmelengetően üdvözölt, felpattant, elénk szaladt, átölelt és biztosított róla, hogy mivel ez az este arról szól, hogy megerősítik a majdan megjelentek, hogy szeretnek engem, egyet se aggódjak, remekül fogok szórakozni. (Efelől egy szemernyi kétségem sem volt, s ez a fogadtatás egyszerűen levett a lábamról, tudtam én, tudtam, hogy Tamás egy szeretnivaló ember, de az, hogy engem így üdvözöljön külön meglepett, és az addigi jóérzésemhez is még jócskán lapátolt....)
Vagy egy órát ücsörögtünk ott ketten Lucival, s én kávéval kezdtem, de Ő azon nyomban belecsapott a lecsóba valami mélyvörös cuccal a talpas pohárban, majd mikor Tamás odaült hozzánk s meglebegtette a házibor Tamásféle arányban elkészített fröccs változatát, már én sem tudtam ellenállni.
Majd lassan megérkeztek a többiek is, a létszám nem véletlenül volt annyi amennyi, hiszen egyrészt limitált az asztal körülülési képesség, másrészt, decens beszélgetéshez  csakis az erre legalkalmasabbnak tűnők szerepeltek a felsorolásban. No meg tán az is nyomott a latban, hogy nem akartam csalódni, s tőlük vártam legkevésbé az elutasítást a cél eléréséhez.



Luci már ott ült, ugye, megérkezett Ani, akinek a helyfoglalás, s maga az ötlet, sőt, Tamás is köszönhető –mármint az én életemben-, aztán jött egy telefonhívás, mely persze nagyon meglepett, hisz arra sem emlékeztem, hogy megvan Lovagom száma, de lám, tehát Mark’yhennon hívott, hogy hol is van ez a zizé, mert ő fel s alá járkál a Kazinczy-n, de itt olyat nem lát. Ami ugye valljuk be, a külső képet elnézve, kicsit sem fura, hiszen a Wichmann Kocsma nem hivalkodó, de ismert hely, s most mi is továbbadtuk hírét olyanoknak, akik még sosem voltak ott. Pedig pedig!!! :)
Az útbaigazítás megfelelő volt, így csatlakozott hozzánk ő is.
Majd megérkezett szögletes barátném, [ht] kisasszony is, s teljes lett az első felvonás szereposztása*.
Tényleg nagyon visszafogott beszélgetés volt, hiszen csak egy fiatalember kóstolt bele a céklás tálba, s szintén egyetlen egy ült oda közénk, személyesen maga RUMCÁJSZ, aki később aztán, mikor záróra volt, továbbjött velünk a 400-ba.
Még elébb indítottam egy vitát, melyet nem tudtunk eldönteni, de most támadhatatlan bizonyítékom van rá, hogy ha nem is személyesen maga SupernemSzabi, de egy alteregója últ a szomszéd asztalnál. (Ja, az perszeigaz, hogy activity kellett hozzá, hogy eljussunk e névig, akár csak az együttesig is, hiszen nekem az arcon kívül semmi, nemhogy egy szám, de egy taktus sem ugrott be, de tehetséges ifjak ezek, s lám, rájöttek, hogy én néniségem miről hadovál...)

/Innen, e/

Ott, a Négyszáz-ban, ha nem is teltház volt, de még zajlott az élet, s a társaság ifjú tagjai –már akik nem hivatkoztak tánctudás teljes hiányára- a parketten nyomták, melyhez remek hajtóerőt adott az odáig elfogyasztott alkoholmennyiség és a ’80-as-’90-es évek zenei zöme mely megállás nélkül a viselhetőség határán mozgó szinten zengett.
Mikor aztán végét jártam már erőmnek, akkor indultunk, gondolván megyünk az éjszakai busszal, mely majd Ani lakása előtt tesz le, s én valamikor vasárnap megyek haza.
Aha, bírtunk kiérni a megállóba fél 5 után pár perccel, így lekéstük az utolsó járatot és csak a nappali menetrend élt már, tehát vagy három átszállást kellett volna abszolválni a célhoz, s ha már rájöttem magam is .-mert én basszus, ott, abban a minutban eszméltem rá, hogy nem éjszaka van, hanem maga a nappal már-, hogy ennyi az idő, akkor az akadályverseny helyett akár mehettem is az Etele térre, ahonnan aztán az első busszal jöttem haza..
Izmoztam, de veszettül, hogy el ne aludjak a buszon, de annyira sikeresen, hogy mikor hazaértem és lefeküdtem, nem tudtam elaludni.

Tanulság, Halott Pénz -meglepően érdekes, intelligens ficak-, eme sora:
"Ketten vagy négyen vagy hatan vagy nyolcan, úgy jó minden ahogy épp van…. "


* Mivel a meghívottak között még ketten szerepeltek, s ők nem tudtak jelen lenni,  mert más elfoglaltságra hivatkoztak –nem is értem-, így lesz egy második kanyar is.

Ez kérem, férfimunka volt! Akárki akármit is mond!

Köszönöm, akár zsarolásnak vettétek, akár szerettek engem. De én azért hajlok a másodikra, na, s ráadásul én is szeretlek benneteket. Mert megtehetem. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.