Persze ahhoz, hogy érthető legyen a jelen helyzet, ismét taglalnom kell kicsit az általam unalomig ismételt SZABADSÁGSZELETEM, mert a lelkem ettől olyan ma -és tegnap és holnap...-, amilyen.

Tehát van a mocim, a djönyörű, mélybordó, metálfényű, csendesen suhanó mocim, mely jelenleg az OEP engedélyeztetési vesszőfutásán teljesít, s míg az lezajlik kell nekem is előállnom, s fel kell mutatnom az árát, hogy egymáséi lehessünk. Ezért fordultam a ... nem is tudom, ezért fordultam a mindenkihez, a bárkihez... de pontosítok rögvest.

Amikor megírtam azt, csak azért tettem, mert azt gondoltam, ha nem próbálom meg, semmi esélyem rá, hogy összejöjjön, s tudom, ha megteszem sem biztos, sőt, hogy cirka 90.000 HUF-ot "megszerzek", de nincs más választásom, tehát ha nem akarom bánni az egyetlen -hiába nem is igazi, mert tudom, mennyire valószínűtlen, hogy sikerülhet- kvázi lehetőség elmulasztását, akkor meg kell tennem. S ha nem sikerül, nem mondhatom, hogy nem tettem meg mindent.

Beadtam az önkormányzathoz a papírokat, de rögvest tájékoztattak is, hogy a város költségvetése miatt valószínűleg egy kanyi vasat sem kapok, de azért bevették az iratokat, melyről döntés még mindig nincs, de már nem is fűzök hozzá vérmes reményeket, ha mégis, azért lesz helye annak a bármely kicsinek is. (Hiszen lehet, bejárati ajtót kell fordítani, de ez egy másik történet...)

Elkezdett gyűlni az alap és én csak csodálkoztam. Mikor elérte a felét, akkor kezdtem el hinni is és először engedtem meg magamnak, hogy igazán megnézzek egy útvonalat, amin majd járni szeretnék, ha gépesített egységgé fejlődhetem fel. Aztán elhagyta ezt a pontot az egyenleg és megállni látszott a dolog, de mivel még sok időbe telik a recept kézhez kapása -mert ahogy írtam, előbb hivatalosan engedélyeztetni kell, hogy valóban jogosult  vagyok rá, de azóta kiderült, sokkal gyorsabban megy-, nem aggódtam nagyon. Láttam és -elnézést a nagy szavakért- meghatódottan figyeltem, amint sokan osztották meg a kérésem, s köztük a számomra nagyon fontos és a jövő zálogának tartott Szolidaritás is. Kósza hírként hallottam, hogy a kávézásaink, megbeszéléseink egyik helyszínén, a székházban a SzoliKocsmában kitettek egy nevesített, célzott, leendő mopedem képével ékesített, kék dobozt, melyben sokasodott a nekem szánt pénzmag. (Asszem öregszem. Most is a sírás fojtogat.)

Aztán nekem jött ez meg az, csípőm úgy döntött, hogy most már elmondja mi a retekért nem hagy békén és a fogaimat is kicsalogatták a számból -na nem mindet, csak azt a hármat, ami útban volt-, úgyhogy nem tudtam menni az hétvégén a Benczúr utcába, pedig akartam. (De valljuk be, mindenféle szempontból jobb, hogy mostanság nem indulok el sehova.)

Akkor délután én itt pihegtem, hol a hidegrázás, hol a tenyérviszketés, hol miegyéb más finomság örömeit élvezve éppen, mikor megszólalt a telefonom, s lassúságom és időnként váratlanul lecsapó koordinációs zavaraim okán, már nem láttam ki a hívó, ezért iszonyúan meglepődtem, mikor meghallottam, ki van a vonal másik végén, s zavarom leplezéséül azonnal nyomni is kezdtem a rizsát -mely igaz, csak semmi ok nem volt rá-, hogy bocsi, azért nem mentem, mert nem vagyok túl jól eceterea, de Bea közbe is vágott, hogy csak azt akarja elmondani, hogy telerakták a dobozt a mopedemre....

Mondjam? Gyakorlatilag megkukultam akkor és -nagyon nyálasan hangzik, tudom, de- könnyes lett a szemem, és csak kisvártatva tudtam elrebegni a köszönetem. Azóta meg is érkezett az utalás, mert ugye így, hogy nem voltam jelen, nem tudták a kezembe nyomni, egyszerűbb volt, hogy rátették az elkülönített számlámra, mely csak arra hívatott, hogy a mocimat stabilizálja.

Azóta pontos leírást kaptam erről, melyben szerepel egy agilis úr, egy kék doboz, mellyel az említett úr körbejár s sok ember, akik a célt meghallva gondolkodás nélkül növelték a doboz súlyát.

Azóta is hálával gondolok rájuk. Vagyis nem is jó szó ez, mert sokkal inkább azt érzem, hogy engem .. hogy engem szeretnek. Vagy ha eddig nem is merészkednék akkor is azt kell hinnem, hogy megértették azt, hogy mit is jelent nekem ez a szerkezet s érezték az a nagy segítség, amivel hozzájárulhatnak ehhez, nekem mekkora elmondhatatlan mértékű.

Mert érzéseim -hogy a címhez kapcsolódjam- legfőbbje most a szeretettség, az, hogy köszönöm, s az, hogy készülök, például alkoholos filccel, mert aki hozzájárult mocim megtestesüléséhez -ami persze most még csak jövőidő, de nem olyan sok már-, azt megkérem majd, hogy dedikálja járgányomat, mert ezt a szívmelengető érzést, azt, hogy engem bizony szeretnek, mindig magammal akarom vinni majd.

Mert 3 keréken kinyílik a világ, s már nem a 300m lesz a határ, amit egymagam le tudok küzdeni.

Köszönöm mindnyájatoknak!

..........................

03.12.

Éjjel, arra ébredtem -persze nem tudom, hogy pontosan ez volt-e az ok, vagy az, hogy elfeküdtem bármelyik csípőm, vagy világgá ment a párna a térdeim közül, vagy ez a villámcsapás, ami eme kiegészítésre sarkallt aztán-, hogy én teljesen nem vagyok normális.

És ez igaz is. Hiszen szívem, lelkem legalább az említettekkel egyenértékűen -s itt nincs sorrend- simogatja egy sokadik történés, mely ide köthető.

Kaptam egy levelet, mely boríték igen puha, dagi volt, s mikor kibontottam, egy gyönyörű, barna-méz színekben pompázó kendő volt -de csak mintegy ballasztként- s eezzel körbefogva egy sorozat étkezési utalvány. Éppen kenyér is igen kevés volt itthon, mert a FOT (Fogyatékossági Támogatás) csak két nap múlva volt esedékes, így a FamilyFrost-os bácsi -aki minden alkalommal, megkérdezi, hozzon-e valamit nekem az emeletre- nem hiába csengetett fel. (Kenyér ugyan onnan nem, de aszalt szilvával töltött csirkemell és párolt zöldség boldogan díszelgett az asztalon aztán...) Szeretve érzem magam.  És ha azt mondom, köszönöm, annak én érzem a súlyát, remélem, azok is, akiknek szól.