EHUN, E az eleje a napnak.

Ott maradá abba, hogy megszereztem az elengedhetetlen minimum szinthez közelit -és tényleg csak érintőlegesen majdnem olyan mintha akadálymentesítés lenne...-, majd Hármaska bejelentkezett, hogy úton van, honnan és mikor indul busz és hova érkezik és onnan merre kell gyönni ide. 
Nos, mindezt elmagyaráztam, és azt is, hogy pont mire ideér én kezelésen  leszek, de költözzön ki a büfénél a teraszra és ott várjon meg, de aztán épp úgy alakult, hogy mikor elektroról kijöttem és kerekeztem fel a váll-nyaktornára, éppen összefutottunk. Így együtt mentünk a büféhez, ahonnan Bertának valóban ki kellett ülnie a teraszra, mert a könyvtár termében, ahová a büféablak nyílik, s ahol van három -3- asztal a büfé vendégeinek, ott volt a torna. Utána kávéztunk, beszélgettünk, és sütiztünk, és kaptam az elázott és aztán később Győzőék által ideiglenesen pótolt telefon cserébe egy gyönyörű, nálam sokkal okosabb darabot. (Azóta küzdünk egymással, és egyelőre döntetlenre áll a csata, hisz az előbb hívott Apu, és elsőre nem sikerült felvennem a telefont, de aztán győztem!  Ez eredetileg Bertáé volt, de neki már másik van, így ezt én megörökölhettem.)
Aztán kimentünk a parkba kicsit, én már kerekesszékkel, s megmutattam neki  környezetet, jót beszélgettünk, aztán indult is. Azt is mondta, hogy meglehetősen rosszul döntöttem, hogy itt vagyok, mert az OORI-ba bezzeg ingyen járhatna látogatni, ide meg sokba kerül. Bakker... még ez is.
Olyan jó volt, hogy itt volt! 

Délelőtt meg, még Berta előtt, ideért a kerekesszékem is, elhozta Zsuzsi és Gábor az alapítványtól, akik engem szállítani szoktak. Elég macera volt megszervezni ezt, mert így, telefon nélkül kellett mindent intézni, de lám, sikerült. Ittunk egy kávét is, meghívtak rá, behozták a székem a szobába, ide az ágyam mellé, így most már amennyire lehetséges, szabad vagyok. 

Meg kicsit pipa, de ezen enyhít némileg az, hogy nálam a barim, aki megvigasztal, s akit -ha megtanultam kezelni a telefont- le is fotózok majd.

..........................

Épp most vacsoráztam. Itt is van egy asztal a szobában és mindenkinek van egy széke is. Én arra a székre nem tudok leülni -mellesleg nem is szabad-, tehát eddig itt, az ágyban ettem, ma pedig már itt volt a kerekesszékem. De az nem fér el rendeltetés- tehát székszerűen az asztalhoz fordítva, tehát csak mellé besorolva tudom használni. Ezzel nem is lenne baj, messze nem ez a legnagyobb baj itt, tehát ez szót sem érdemel..., szóval, benn ülök a székemben, oldalra tekeredve -ami szintén tilos mozgás, hiszen csavarás csípőből- készítem a kajám, majd előre nézve ülök a székben és a térdemre morzsázva eszem meg azt, közben pedig merengek. 
S lám, ahogy révedek kifele a fejemből... látom ám, hogy a szomszéd ágy, mely nekem ideális magasságú lenne, ám a rajta "lakó" szomszédéninek akrobatikus mutatványokkal használható csak, s melynek nem elég ez a tulajdonsága az enyém hiányosságait kiemelendő, de még kapaszkodója is van.
Gondoltam eddig, az egy traumás ágy, enyém meg nem, -hisz "...ez nem baleseti osztály, ez rehab!!!!"-, így ez van... de most abból a kényszerpozícióból premierplánban rálátni, pontosabban alálátni, a másiknak és...és elkapott a basszamegség..... hiszen az az ágytól teljesen külön darab /ilyesmi/
TSÓKOLOM, MI A RETKES HÉCCENCSÉGÉR NEM LEHETNE MEGOLDANI, HOGY AZT A RETKES ÁLLVÁNYT ÁTRAKJÁK AZ ÉN ÁGYAMHOZ?????

De értem, persze... ez nem egy baleseti osztály, ez egy rehab... és a szobatársak nyilván nem akarják.... ja, jut eszembe, elmondtam a szobában ezt  az indokot... kavicsot dobtam a csendes tóba?
Ehhh.... aranyosak itt a nénik egyébként, nem mondták, hogy ide nem jöhet ... eh, no. :)

Kapaszkodó! Szintén eh, no. 

Na.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.