Reggel fél 9-re jött értem János, segítséggel, már a kilátó résznél vártam őket, hogy ne veszítsünk egy percet sem, ügyesen beszuszakolták együttes erővel a székemet a kocsiba –némi átalakítás kellett. fejtámlák mindahányan funkciótlanul utaztak tovább, csak mert helyet kell engedni a székemnek-, majd én is bevarázsoltam magam –ami még mindig nem olyan könnyű mutatvány-, és már indultunk is.
Visegrád és környéke egyszerűen gyönyörű.
Cirka 20 perc alatt értünk át Pap-szigetre a kempingbe, ahol már sokan várták a napi menetrend megkezdését, így én az amúgy is zajló –hisz ez már a második nap volt a háromból- folyamatba csatlakozhattam be.
Rögvest orrom elé nyomott Nyúl egy konyharuhába rejtett kupac valamit, mondván:
-Ne nézz bele, húzz!!
Én pedig mi mást tehettem volna, hisz meg is voltam szeppenve, mint benyúltam a kockás textilbe és vettem abból, ami ott lakott. Mert ugye azt nem tudtam mibe nyúlok bele, de mivel Nyúlban megbízom, így fel se merült valami katyvasz… ki is vettem egy szem babot, s onnan én a Tarkabab csapat teljes jogú tagja voltam.
Innen elindult a már egy napja pergő menet, vagyis amibe most már én is becsatlakozhattam.
Három helyszínt látogattunk végig, forgó rendben, aktuális s fontos kérdéseket vettünk számba, kimondtunk evidenciákat, és nagyon vitatott és vitatható sőt, megvitatandó dolgokat is.
Óriás bográcsban –nékem inkább kondérnak tűnt, de nem vagyok egy kimondott kertiétek specialista- készült a paprikás krumpli, remek füstölt kolbásszal, amit a nap folyamán meg is ebédeltünk.
Negyedik etapként volt még egy csoportosulás, ahol is fakultatív megjelenéssel egy kérdéskört rágtunk át, majd este is lett.

El kell mondanom, hogy a kemping nem akadálymentes. Ártérben épült, s ez magyarázatként szolgál erre, amit természetesen nem vitatok.
Amit a szervezéskor, illetve a kiíráskor viszont minden alkalommal megjegyeztem, az akadálymentesítésre vonatkozó szabályok, az épített környezetre ártérben is vonatkoznak. Nem veszekedtem, bár volt aki annak vette. (Mindig van ilyen, lelke rajta és soha ne szembesüljön ezzel gyakorlati résztvevőként.)
Gyakoroltam a lépcsőzést itt az intézetben, de engedélyem nem, sőt, tiltásom volt rá, mert csak gyógytornász jelenlétében tehetem meg, így kis zabszem a helyén volt, gondoltam, ha mindenki fönn van én se maradok lenn, és csak nem lesz baj. (A fölfelével nincs is gond, a lefele irány a bajos, hiszen a merev bokám és azon az oldalon hordott platformtalpam miatt lehetetlen a sztenderd tehermentesítés.)
Mikor odamentem, átültem a kerekesszékbe és kiderült, minden helyszín talajszinten van, tehát nekem sehova sem kell lépcsőznöm. (A büfé, étterem úgy érhető csak el, de hoztak nekem kávét, így oda sem kellett expedícióznom.)
Köszönöm.

Ezért vagyok én Szolidaritás tag. Ezért vagyok veletek. Mert nemcsak névleg, hanem tevőlegesen is él a szolidaritás. Köszönöm. (nyálas vagyok? monnmá...)

Egy epizódot meg kell még említenem. Mindenhová segítséggel jutottam el, dombra fel, dombról le, napra, árnyékba, ahol nekem jobb, kérés nélkül mindenki segített. Ebédnél a tűzrakó hely körül ültünk mind, majd mikor újra indult a menet, ott csak egy babcsapat maradt, a többiek –tehát a tarkák is- mentek tovább a dolgukra.
Én meg csak ültem a székemben, és nyammogtam a még rám mosolygó krumplikat az ebédem végén, mikor feleszméltem, hogy már egy tarkababos sincs ott.
A frász kitört!!!

Hol vagyok?
És hol kéne lennem???
És hogy megyek le innen???????

Félve pillogtam körbe, s nem célzottan kérdeztem a környezetem, hogy most akkor mi van.
Ekkor egy hős lovag, aki egyszer már, mint AGILIS ÚR nevesíttetett ezen sorokon, azt mondá nekem:
-Na, Márti, most megmutatom, hogy is kell ezzel haladni! Kapaszkodj!

És nem túlzok, soha nem volt még részem ilyen élményben.
Dombról le, fűcsomók csak úgy röpködtek kerekeim alól, kiépített járdán keresztbe által, kavicsos úton átlósan, keréknyomsávba be, onnan ki, pontosan kicentizve az asztalhoz beállítva.
Ahogy szaladt a kocsit tolva –stabilan tartva azt közben- Péter, naná, hogy beugrott nekem MARK ZUPAN.
Ha kellene kijelölnöm valamit, ezt tenném meg a nap fénypontjának. Ez a pár perc olyan élmény volt, ami méltán az ihaj kategória rendes tagja lehet innentől.
De nem kell kiemelnem, hisz egy pillanatra sem lankadt a hangulatom, nagyon hasznos és kimondottan jókedvű napot tölthettem megint abban a körben, ami számomra a –már megen a nagy szavak- jövő záloga.

Utolsó szakaszban még egy esmét kávé most egy remek vaníliás tekerccsel, amit a kerekesszékből nem láttam, de Judit, az akkori önkéntes segítőm megmutatott nekem, s rögvest magamévá is tettem, s ezalatt egy jót beszélgettünk is.
Aztán már jött János és indultunk vissza az intézetbe.
Visszafelé is gyönyörű volt az út, de a Nap életveszélyes szögben bírt bekukucskálni egy-egy szakaszon a fák közül az útra, de János rutinos „hegyivezető”, így csak az unikális látvány volt a lényeg, én semmi veszélyt nem érzékeltem. (Bár tény, amikor az éppen szembetűző naptól elsötétül a látótér, az kicsit úgy meghökkenti az embert…)

Este 8 után értem vissza –a mentőbejáratnál jöttem be, mert ugyan rámpa van itt a főbejáratnál, csak éppen korlát nincs mellette és a meredeksége sem megfelelő, tehát egyedül nem tudok feljönni rajta-, annyira fáradtan, hogy csak lefeküdtem és aludtam is.(Napközben is a kempingben, hol átültem padra, hol visszaültem a székbe, mert unatkozó csípőim néha bekiabáltak, szóval nagyon jó, de meglehetősen fárasztó napom volt…)

Ma pedig csak reggelizni, aztán ebédelni keltem fel, s kettő után éreztem úgy, hogy na akkor reggel van.
Még pihegek, de örömködök is, mert ez egy nagyon-nagyon jó nap volt!

Köszönöm


/Szoli jelenleg ehunnan ni/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.