Mert ez volt AZ_ELSŐ igazán, s ez is az, csak másfelé.

Hiszen a Spar van számomra -gyalog ugyan elérhetetlen, de mocival- tuti közelségen, ám posta mondjuk legközelebb csak a városközpontban vagy még messzebb, a helyi texoban leledzik, csakúgy a gyógyszertár is, így mennem kellett.
Több embert kértem, de egyedül Ildike vállalkozott rá, hogy lekísérjen odáig, hogy az első utam ne egy szál egyedül tegyem meg, hiszen magánparám, mely szerint valahova mintegy beragadok, nem hagyott békén. Ezt meg is ejtettük a hétvégén, s ma elérkezett az ideje a magányos útnak is.

Fél 12 körül indultam, majdnem nyuszi(bazdmegdesértőez)tempóban igen rövid idő alatt, látványosan toleráns emberekkel találkozva értem le a megtapasztalt s járható útvonalon a célhoz. Benn remekül boldogultam s ismét segítőkész emberek kérés nélkül szedték le a felső polcokról nekem a cuccokat -mely hozzáállás nem meglepő, de annál inkább megjegyzendő, és köszönetre méltó-, simán végeztem, kifelé találkoztam egy rég nem látott emblematikus ficakkal is, majd visszagurultam hazafelé.
Hatalmas pakkom volt, hiszen nem véletlenül mentem most, volt utalványom -vagy kuponom, s erről mindig Carrie jut eszembe- mosogatógép tablettához, amit vagy most élek fel, vagy sose, így az előbbit választottam. Ergo akkora batyum volt, hogy az ülés alá, az alvázra állított szatyrot pakoltam tele s így a kosárkámban csak a szép kis fekete ridikülöm utazhatott, de éppen erre kell nekem a járgány. (Ja, és befizettem a csekkeket is, ha már...)
Nem haza jöttem, csak hazafelé indultam, hiszen kettőtől tornára kellett mennem, így épp ha feljövök, már indulhattam is volna vissza, tehát inkább bementem Rózsához a pékségbe és beszélgettünk -meg ettem egy sütit és ittam egy kávét- a szabad idősávban.
Aztán újfent derült égből meglepetésként ért Edit -a gyógytornászok leggyógytornászabbika, ugye- felszólítása, melyet amióta a kórházból itthon vagyok, minden alkalommal megejt én meg mindig elfelejtek, mint most is, hogy nem a tornaterem az első irány, hanem a lépcsőház.
Hiszen egymankós, korlát nélküli lépcsőzés a lecke mainapság. Fel-hehehe-le-hehehe.. mondá Pom-Pom, én pedig követem.


/pom-pom itten lakik, ni/

S mondom, egyre jobban megy!

Aztán torna, majd még lauf, hiszen a cipőmet ma hozta a cipész, immáron a kisebbített talpkülönséggel, ami így már csak 2 cm. Papucson is és a beadott, tavalyi cipőmön is.
(Nem fáj, ha állok!!!! Nem húzódik ha megyek!!!) S elvitte az idei, pöttyöstalpút és a postaköltségre is a fedezetet, hogy ne kelljen arra várnom egy hónapot, hanem amint kész, feladja, s másnap mondjuk át is vehetem.

Majdnem öt óra volt mire hazaértem.
Ettem és nagyon elégedett vagyok magammal.

Megy ez mint az ...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.