Próbáltam úgy elintézni az aznapi utam, hogy egyáltalán kibírjam, mert tudta, sok lesz ez a móka nekem, mert a célom, ahová el kellett jutnom, nem tartozik az általam önerőből megközelíthetőek közé.
Alapítvány jelentette a megoldást, hisz a BKK mozgássérült szállítása valahogy az utóbbi mondjuk két évben sajnos sosem alkalmas arra, hogy engem is el tudjon vinni. ("Sajnos tele van... nem jó máskor?" Mint most megtudtam a(z asszem két-három évvel ezelőtt) nagy dirrel-durral bejelentett kisbuszpark-növelés következő lépése lezajlott idén, mely kocsiszám csökkentést jelentett, de ezt már nemhogy ünnepélyesen, büszkén, de sehogy se jelezték.)
Szóval, Sérültekért Alapítvány bevisz, aztán majd valahogy kijutok, gondoltam, hiszen sokáig szándékoztam maradni, ráadásul a hivatalos dolgom után még baráti kávézásra is készültem, így nem akartam megkérdezni sem, hogy maradjanak velem, örülök, hogy ilyen rengeteget segítenek nekem. (Nem túlzok, vannak helyzetek, amikben egyszerűen nem boldogulnék Zsuzsi, Gábor, Kriszti és a többiek -az Alapítvány munkatársai- segítsége nélkül.)
Reggel indultunk is, és már a következő kört is megbeszéltük -hiszen például a János Kórház Ortopédia osztályára nem jutok fel gyalog... lehetetlen küldetés két mankóval... úgyhogy taxi lenne a megoldás -kényes vagyok, így ez nem jön be...-, vagy betegszállító, amiben én csak fekve tudok utazni, az meg azt jelenti, hogy lefoglalok egy teljes kocsit, vagyis ez macera, nekem nem annyira, de a szolgálatnak mindenképpen- s mikor kitettek a Nappali kórháznál az OORI-ban, persze ismét megkérdeztek, hogy biztosan boldogulok-e s mikor megnyugtattam őket, hogy persze, menjenek csak, mentek is, mert ezer dolguk van. És én nem hazudtam, az OORI-ban mindig akad valaki aki segít, hiszen ha valahol, hát ott nem különleges dolog a sérült.
Találkoztam főorvos-asszonnyal is és megbeszéltük, hogy sajna idén már nincs hely, így jövőre inkább tavasszal -tehát márciusban mondjuk- megyek majd, ha már nem kell a jeges utaktól tartani. Mert volt tán három év, mikor január-februárban jártam s minden alkalommal volt 2-3 nap, mikor a jég miatt egyszerűen nem tudtunk felmenni az intézetig, ám tavaszra most még nem adnak időpontot, majd hívnak, ha akörül tart a naptárba vétel.
Aztán kértem cipész-elérhetőséget, s kaptam is, egyelőre csak reményem van, hogy jó susztert találok, de az ő ajánlásuk mindenképpen fontos, hisz az ortopédcipő egy kényes téma. Tudja akinek volt már kényelmetlen cipője.
Majd felmentem az ezer lépcsőn át a főépületbe, ahol éppen akkor szállt ki a betegszállítóból Sanyi, az a betegtársam, akit 2003-ban az első csípőprotézis műtét után, ott, az OORI-ban a_Hetes-ben ismertem meg, aztán tavaly a második -első bal- TEP műtét után ismét találkoztunk, s mostanra, mivel neki is meg nekem is volt ott dolgom, egy kávézást beszéltünk meg.
Örömmel üdvözöltük egymást, Ő ment az osztályra a dolgára én meg a büfébe.
Megittam egy életmentő kávét, aztán végigkilincseltem a segédeszköz boltokat elsősorban cipész elérhetőségért s nem kevésbé fontosan mankózokniért. Nos, előbbit kaptam, utóbbit a négy üzlet egyikében sem. Bakker... de még nem a "csövön járok", így még nem életveszélyes a helyzet...
Aztán ittam még egy kávét és  ismét Révészekkel beszélgettem. amit mindig nagyon értékelek és akiknek a munkáját elengedhetetlennek tartok, mellesleg akik egytől-egyig nagyon szimpatikus emberek.
Majd jött Sanyi, s kiderült nem sokára befekszik az osztályra, úgyhogy nekem újabb feladat, meglátogatom majd. Kicsit tudtunk csak beszélgetni, mert alig egy óra múlva megérkezett érte a szállítás, nekem meg pont előtte szólt András, hogy ha van időm, látogassam már meg a műhelyét.... nos, ez a kérés, azt hiszem ... spam??? ... hiszen soha, egyetlen alkalommal sem hagynám ki, hogy találkozzam vele, ha csak a közelébe kerülök, hiszen András nekem egy ikon. Mint Fazekasdoki, vagy mint Demeter Anikó.
Kaptam egy dobozos üdítőt Sanyitól és egy fenyegetést. hogy reggel hajnali nyolckor fog ébreszteni, mert tudja, hogy álomszuszék vagyok. (Tavaly, amíg egyszerre voltunk az osztályon, minden reggel ágyba hozta nekem a kávét... szobatársaim pedig elnéző mosollyal tűrték a korai -igaz csak pár másodpercig tartó- látogatást.)
Kikísértem a betegszállítóhoz -aki úgy számította, hogy én is megyek velük, mert a Moszkváig levinnének, Sanyi megbeszélte előre, de közben mivel Andráshoz voltam hivatalos, ezt a szívességet le kellett mondanom-, majd mentem az ergoterápiára.
Éppen volt benn két beteg, és találkoztam az osztály vezetőjével is, akitől engedélyt kértem, hogy ott lehessek, mint visszajáró lélek, de jelenleg nem beutalt, s ismer régóta, így engedélyét megadta. :)
Én pedig ismét tátott szájjal csodálkoztam rá a műhely hangulatára és a benne lévő dolgokra, amik a betegek s András keze munkái.

(Nem hagy feltölteni a rendszer, és nem emlékszem rá, hogy hogyan kell küldő szerverről képet betenni. Segítene valaki?)



Személyesen Ő maga, Tas András, az OORI ergoterapeutája, s akinek én magam azt köszönhetem, hogy a nihilből kijöhettem, mert segített megkapaszkodnom az új helyzetemben.

Elmeséltem a nagy hírt Andrásnak, hogy nagymama leszek.

Vagyis már vagyok, csak Erik még Berta pocakjában lakik, s november elején bújik majd elő.
András gratulált és beszélgettünk egy jót a nagyszülőség témában, s ezenközben jött az ötlete, hogy ha szeretném, készít Bertának s Eriknek -na jó, bandinak, az apukának is...- egy jelképes bölcsőt, ami ugyan csak akkora, hogy majd az épp megszülető Erik lábacskája mondjuk beleférhet, ám jelképnek fantasztikus!
S mondom, míg ott voltam, meg is csinálta. Íme:


(Ezt a képet korábban betettem s utána akartam szerkeszteni a helyét ilyesmit s akartam még mást is idetenni, de nem hagyja a szerkesztő. Rég tudom, hogy picasa-ból dolgoztam, de a módját elfelejtettem már... nagyon megköszönném, ha valaki segítene nekem!!!)

Aztán, mivel eljátszottam a hazautam biztonságos megvalósításának lehetőségét, így szegény Andrást kellett megkérnem, hogy kísérjen el amíg már boldogulok magam is, ha lejárt a munkaideje. Tehát együtt mentünk ki a kékbuszig, amiről én tudtam, hogy iszonyú messze van s nekem nem szabad ezt megkockáztatnom, de most nem volt más választásom, s kigyalogoltunk. András segített és a buszon egy idős úr is csatlakozott még -s mivel már rosszul voltam a fáradtságtól a jókedvük és felém való kedvességük nagyon jól esett- így ahhoz képest kifejezetten vidáman értünk a Moszkvára. 
Ezúton is pozitív energiákat küldök a mérnökúrnak!
Ott aztán együtt szálltunk a metróra, ahonnan én azt hittem két átszállás kell, de szerencsére András megint segítségembe volt s rámutatott az egyértelmű tényre, hogy ha elmegyek a Keletiig, ott rögvest a 4-esre szállhatok, így megspórolva egy fel-hehehe-le-hehehe utat... És ugyan a metrókon leülni nem tudok, de legalább nem kellett gyalogolnom, a buszra is kellett várnom, de ripsz-ropsz este fél hétre itthon is voltam.

Aztán persze még horrorfilm nézésre sem futotta energiámból, és reggel 10-kor keltem.
Ma meg mociztam néhány órát, holnap meg egész nap jelenésem van Pesten.

Ja,és kaptam egy levelet a város polgármesterétől, aminek tartalmát majd jegyzem itt is, de még kell egy kis történés ahhoz, hogy befejezett, vagy legalább igazán folytatódó múltként beszélhessek róla.

Hiszen:

Akadálymentesen - mindenkinek élhetőbben!



Például, Erik sétáltatása a babakocsival is könnyebb feladat, ha nem kell járdaszegélyeken akrobatázni, ugye? 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.