Egy mondat ragadt meg bennem és bármennyire is akarom eltemetni, rendre előbújik így nem tudok megszabadulni tőle. Muszáj ide kitennem és szabadjára engednem.



/CSK1 ehunnan, ni, de hová lett O'Neill ezredes???/

Szóval nézem az utolsó részeket, miközben baromira le vagyok maradva a történetben, elég csak annyit említenem, hogy Teal'c-nek haj nőtt a fejére, és például -ahogy apró betűvel szedtem is már- eltűnt O'Neill, aki már tábornokká is lett-, és van benne valami új csajszi, akit mintha korában láttam volna, hogy másik galaxisból érkezett, Vala Mal Doran, ha jól tévedek -most mondta Jacksonnak, aki meg amnéziával küzd, hogy mik vannak!!?-, de ez mind nem érne térfoglalást kicsiny agyamban, ellenben Vala egy mondata, annál inkább.
A párbeszéd, melyben ez elhangzott, arról folyt, hogy a Goa'uld-ok nem jók, nem szabad nekik behódolni, hazudnak, kihasználnak, leigázzák a náluk alacsonyabbrendű fajokat, vagyis nem istenek, hanem hamis istenek, így a vallás, mely őket követi, ebből következően hamis vallás.

Nos, ezen pörgök. Hogy is van ez? A Goa'uld-ok időnként megjelennek, semmi mást nem mondanak, mint annyit, hogy mi jobbak vagyunk, mint ti, ezért engedelmeskednetek kell, s ezért maximum az életeteket hagyjuk meg.
Míg az isten mit mond? Imádj, a földi lét szenvedés, de majd megkapod érte a jutalmad odaát. Én nem jelenek meg előtted, bárhogy is imádsz, amit el is várok, különben tüzes pöcökkel bazgerál a csak erre a célra tratott árulóm, az idők végéig. KIt persze szintén nem láthatsz, de el kell hinned, hogy létezik, s rettegned is kell tőle, mert ő a rossz, míg én, míg én vagyok a makulátlan jó, tehát csak rajtad múlik, hogy a mostani szenvedéssel megváltod-e a végtelen nyugalmad a felhők fölött. 
Bizonyíték? A szavam. Hiszen feletted állok, így nem kételkedhetsz bennem.



/Hamis vallások hiteles tárháza... ehhh/

Nos, a Goa'uld látható, nem kertel, nem szarozik. Isten nem látható, nem mutat semmit, elleneben egy gigászi üzletág épül erre a téveszmére.

Akkor melyik is a hamis vallás?

Vagy még mindig. Ugye.

Megy a Sziget ezerrel, tegnap volt Faithless. Hmmm....

Ketteske ott volt. Hmmm...

És ahogy ma készülődött -mert hetijegye van, úgyhogy csak akkor nem megy, ha valami csábítóbb történik a "szigetelésen kívül"-, mondtam neki, hogy mióta este kérdeztem, hogy ma mi lesz, s ő válaszolt, én keresem is azt az együtrtest, de csak nem sikerül ráakadnom, mert a gugli kiad vagy ezer találatot, de zenére csak az Amorf Ördögök-től egyet, de gondolom, nem arra készül ő.
- Mit keresel? -néz rám okos fejével, s látva halványan játszó mosolyát szája sarkában már nagyon nem voltam  biztos magamban, de azért úgy tettem mintha...
- Hát a Fapodost. Hát amire ma mész, nem? Azt mondtad valami punk együttes, én kerestem, de légitársaságokat ad ki, meg az AÖ Fapados című számát...-s néztem rá    magamat is meggyőzve arról, hogy hihető, amit mondok...

Nos. Az abszolút tekintélytiszteletlenség. Ugye....

-  Papa Roach. Nem mindegy!! -mondta, s a rá jellemző gesztussal egyik szemöldökétfelhúzta...
- Ja!! Azt ismerem!! Ja, hogy nem fapados, hanem Papa Roach! Ja, nem mindegy... de az nem is punk, hanem valami kemény, nem?

- Punk-rock.
Ja, tényleg. (Öreg vagyok én már az ilyen finomkodáshoz, kemény oszt kemény, joccakát, na...)

Papa Roach vagy Fapados.
Végül is nem mindegy??

Tudom én, hogy van a való világ, meg van ez, a virtuális, mégis meglepődöm, mikor konkrét jelét kapom ezen két dimenzió látható elkülönülésének.

A levelezéshez Microsoft Outlook-ot használok, mert nem tudnám figyelni a sok-sok emilcímem, amiket külön-külön egyes csoportokkal való kapcsolattartásra használok, freemail-esből is jópár van.


Talán netfüggő vagyok?



/Rózsaszín bugyi itten lakik, ni/

Á, nem.
Hiszen nincs is laptop-om. :)

Tegnap ültem itt, és kaptam akkor is a leveleket sorra, innen-onnan a megszokott számban, kinek-kinek a megfelelő batyuba érkeztek a küldeményei, s akadt köztük öt darab, melyek nagyon nem illettek sehová.
Egyrészt azért, mert annak a tesóit sem szoktam megtartani, így nincs is zseb kifejezetten ilyen névvel, de a fő ok a csodálkozásra azok érkezési helye volt a megfeleő listában.
Először nem is találtam, mert csak láttam, hogy szól szerencsétlen sor, hogy ott bizony van bejövő és olvasatlan darab, de hiába görgettem lefelé az egeret, csak nem jött elő. Így lementem a legelsőhöz, hgondoltam, majd egyesével felugrálok és majdcsak kiadja, és meglepetésemre így is történt, de még ugrálnom sem kellett hozzá.
Hisz a sor legelejére tett be öt levelet, melyek mind ezzel a dátummal ellátva érkeztek: Küldve: Sze 2008.01.16. 22:13

Nos, megnyitottam és megnéztem, a levélben már a mostani dátum szerepel, így nem kósza, az éterben szállingózó információról van szó, sokkal inkább egy szimpla szerkesztési hibáról, de akkor is érdekes. Belegondoltam, hogy mennyi megtévedt levél lehet úton éppen. Nekem is volt olyan, mikor egy elküldött e-mail, hetek múlva landolt a címzett postafiókjában, nálam meg végig azt jelezte, hogy semmi baj, a cucc elment, sem tele postafiók, sem ismeretlen címzett, sem egyéb gond nem szerepelt jelzésként.
Hiába, na. A net az tényleg egy külön világ. Én meg itt lógok a hálón, és pötyögök a billentyűkön.
Olyan ez, mint az eltévedt rádióhullámok az éterben? Mint néha, mikor a világűrben lehet ezt-azt elkapni?

Amit valaki fontosnak mondott!

Innen.
Ültem a székemben és azon izmoztam, hogy ne hulljon ki az agyam helyéről az a rengeteg infó, amit látok, hallok, tapasztalok, így szégyen, nem szégyen, jegyzeteltem.
A telefonom memóriája jobb, mint az enyém, így arra bíztam ezeket:
(A pirossal szedettek most kerültek bele.)

Etetés,
10 dolog,
leskovits, juci, líviusz, csík zenekar,  vendégek a színpadon
luci a mulatónál ugrált, remek rálátásom volt, hiszen alattam állt…
„csinálj egy pár dolgot, amit valaki fontosnak mondott”
brautigen gábor első gitáros, szintén vendég volt, a dobossal egyetemben, de az ő nevét nem jegyeztem fel
ht jött, lezavarták, feltűnt a lábamnál,
napos oldal, „legyen a szobámban, ugyanúgy mint régen”
21:41 kiss tibi bocsánat a többiektől, szar ügy, de itt is újra bőgésbe kezdtem, Kiss Tibi a Quimby, régvolt korok szelleme
szép az élet,
21:52 emese, „csak szerettem volna ha veled is van ilyen”, Emese egy ikon, és akkor még szó sem volt bankreklámról
balett a színpadon, igen, érdekes a kép
22:05 húsrágó, hídverő,”puszilja persze, de nem király” nem, nem az
22:17 még 1x,
22:24 csillag v fecske”halott indián”, ágy asztal tv
22:34 hevenes ficak „1 pár szaros csillag sok szép halott állat” másnap jutott csak eszembe, hogy Szűcs Krisztián… pedig tudom, és ott mégis a homályba veszett + 30y énekese, ez nem biztos, de én úgy láttam
22:44 akropolisz juci nélkül,
22:49 az égbolt zár „a maradék álló sor”
22:55 vége,
nem v az utolsó aktus a földön, ezt egy kicsit zokon vettem, de mondta Lovasi előre, hogy lesz ilyen, mégis az a céljuk, hogy összességében jó legyen…

És jó volt.

Hosszasan mesélhetném még a történéseket, akár roki szempontból is, például a szigeti mentők segítő felajánlását, miszerint 3000 HUF ellenében kivisznek a kijáratig, vagy a szigetes szervezés nagyon is rendben lévőségét, melynél természetes volt, hogy csak szólok s kis várakozás után jönnek értem kisbusszal (visszafelé is), aztán meg az éjszakát, mely nagy részében vacogtak a fogaim a nem kellő felkészülés okán a fagypont körüli szigetelésre, majd a másnap terveimmel ellentétben késő délelőtti felkeléssel, s a hazaúttal.

Én már elmúltam negyven.

Hány éves a Sziget? Sok.


Korábban indultunk, mint azt eredetileg terveztük, mert Fura Péter –a fuvarosom- semmi jót nem hallott a rádióban a pesti közlekedésről (de még a budairól sem), így időben jött értem, irány a gondozóhát, ahol Julika nénitől megkaptam a kerekesszékét, hogy ne kelljen órákat állnom majd, aztán jött a KisPál projekt. (És igaza volt, katasztrófális közlekedési vioszonyok között jutottunk el végül a célhoz.)
Első utunk az ellenkező irányba vitt, hiszen Csabához mentem. Most muszáj volt lemennem hozzá és elmondanom, hogy megyek a Szigetre, KisPálra és iszom majd papírpohárból vörösbort. Majd onnan jóformán akkor indultunk, mikorra a találkozót beszéltük meg Kingával a Szentlélek téren. Így szegény boszorkány kénytelen volt víz, kávé majd bor társaságában tölteni az időt, mely a várakozás és felkészülés jegyében telt.

Hogy le tudtam menni Csabához, egészen nyugodt lélekkel ültem Péter mellett az autóban. Pedig nem ott van, nem a temetőben van, (ennek az útnak mégis ott kellett kezdődnie). Tudom. Évek óta tudom. Julika néni, aki a székét kölcsönadta nekem s negyed százada izomsorvadással él, nem ismer engem –én sem őt- csak hallott rólam az egyik gondozótól, s így ajánlotta fel a székét a koncertre nekem, most pedig azt mondta, hogy Csaba vár engem. Tudom, s azt is tudom, hogy nem úgy, ahogy a néni gondolja, mert nem ~nél, de az, hogy vár és ő van nekem, az tény.
Szóval, összeszedtük Luci’t, s mentünk a karszalagomért, mert én még akkor vettem a jegyet, mikor nem adtak mellé szalagot, ellenben barátnémmal (s fogadott lyányommal, ugye), mert neki már a papírjegy helyett eleve „billogot” adtak. Ott, ahol ifjú segéd rám applikálta a kékszalagot (pedig nem is hajóztam, de a -1. nap idén ilyen jelzéssel bírt), rákérdeztem, hogy meddig vihet be a sofőr engem, hogy ne kelljen kerekesszékkel végigbumliznom a sziget teljes hosszán. Némi telefonálás, majd CB üzenetváltás után, kiderült, hogy a fene fenét eszik se jöhet beljebb Péter, tekintve, hogy nincs jegye, de mivel én roki vagyok, így ha jön egy behajtási engedéllyel rendelkező jármű, akkor arra átpakolnak engem, mankóm, székem, s így akkor nem kell karikáznom. Közben vörös boszorka barátném közölte egyszer csak, hogy neki most rögvest  meg kell látogatnia egy TOI-TOI-t, tekintve, hogy ajjaj, s már huss, ki is ugrott a kocsiból, mi meg vártunk tovább az autóban. Aztán vártunk… meg vártunk… arrébb terelgettek a kereszteződésből, talán vagy három méterrel távolabb álltunk, mikor jött is egy kisbusz, a sofőr szót, hogy engem segít közel a színpadhoz, verekedjem át magam az ő autójába és már indulunk is, csakhogy Luci nem volt meg. Még kikönyörögtünk vagy tíz percet, de tovább nem várhatott rám a kocsi, így barátném holmiját –benne a telefonjával, melyet hívtam is persze kétszer, hogy hátha először rosszul hallottam s mégis nála van- vittem magammal. Emberke egészen a rokik számára felállított emelvényig –mely rámpával ellátott, s magasított, hogy aki kerekesszékben ülve érkezik is lássa a színpadot s a kivetítőket- vitt, ahol odatámasztott a szerkezet oldalának, míg kivette s kinyitotta a székemet, majd le is lépett. Én beültem a székbe, csakhogy felmenni nem tudtam, mert a mankóm is velem volt, Luci cuccáról nem beszélve, így a széket hajtani, ráadásul rámpán fel, eléggé esélytelennek tűnt, úgyhogy megcibáltam egy fenn a korláton ücsörgő ifjú hölgy nadrágját, s mikor rám figyelt megkértem, hogy a szemben álló sor legtestesebb férfiújának szóljon, s kérje meg őt, hogy segítsen nekem feljutni. Ifjú egy percig sem habozott, jött, még a cuccomat is ő akarta vinni –de azt persze nem adtam-, és már fenn is voltam.
Ültem és vártam. Már ment a színpadon az Esti Kornél koncert, de én nem nagyon tudtam rá figyelni… egyszerűen csak vártam… Aztán valaki megkocogtatta a vállam és egy sörös dobozt tolt a látóterembe… Egyeske volt, aki boldogan üdvözölte anyáját a Szigeten. 2001-ben volt először Dorka kinn, Csaba és én vittük akkor. Most pedig én ültem egy kerekesszékben és felnőtt lányom adott egy kortyot a söréből, míg Csaba kedvenceire vártunk a nagyszínpad előtt.
Nem szeretem a sört. Most sem lett kedvesebb a szívemnek, de az a pár korty jót tett.
Mondtam neki, hogy Luci elhagyott, így ha netán meglátná, visítson, de nagyon, ugyan ment volna vissza a barátaihoz a színpad elé közvetlenül, de végül ott maradt velem, mert nem akarta öreg anyáját kétségek között hagyni, s lám alig telt el néhány perc és megláttuk a vörös hajzuhatagot, mely felénk közelített. Állítása szerint ott várt minket, ahol kiszállt az autóból. Ja, persze…. de végül meglett, így Dorka leléphetett, mi ketten pedig vártunk tovább.
Majd Ketteske is megtalált, de csak pár szót váltottunk s ment vissza a társaságához.
Luci hozott bort, mely tevékenység a nap egyik célja volt, nem az alkohol miatt és nem az ivás miatt, hanem a papírpoharas borozás nekem ehhez a helyhez tartozik, tehát ez is kellett ehhez a naphoz.
Közben néha sms-eztünk Ht-val, aki szintén felajánlotta pesztrálását nekem –még jóval korábban-, majd meg is talált és csatlakozott hozzánk.

Vége lett az Esti Kornél koncertnek. A kivetítőkön pedig elindult a visszaszámlálás 1000-től. 980valahánynál tartott, mikor észrevettem, vagyis mikor tudatosult bennem, hogy ez mekkora! Egyre dermedtebben vártam…

Aztán nullához ért, majd megjelentek a zenekar tagjai a vásznon és közölték, hogy na akkor kezdődik. És felmentek a színpadra.

- De sokan vagytok! –mondta Lovasi- Elhittétek, hogy ez lesz az utolsó??

És röhögött.

- Jól tettétek. Tényleg ez lesz.

És elkezdődött.





/KisPál most ehunnan gyött, ni/

Folytatás. Még messze nincs vége, épphogy elkezdődött.

Annak idején, mikor még szó szerint ágyhoz kötve "éltem", de már írni újra tudtam, oldalakat írtam tele ezzel a két szóval:

ERŐS VAGYOK


Holnap megyek a Szigetre. Nem tudom, nem tudom elképzelni, hogy mi a frászból gondoltam, hogy nekem ez menni fog? Hogy én ezt bírni fogom? Hogy ez nekem elviselhető lesz? Hogy ezt én túl fogom élni?
Tudatosan nem félek semmitől, mert azt tudom, hogy amitől félek, az be is következik.
De most nem egy konkrét eseménytől, valami borzasztó és leküzdendő történéstől, valami rossz, nyúlós, sikamlós, bűzös rothadástól, hanem magamtól félek, attól, hogy nem tudom irányítani azt a  vadont amivé az életem vált... (köszönöm Zsóka)

Fűbe kapaszkodva? Zsolti így mozgott az egyetlen koncertjükön a Zöld Házban Esztergomban, mikor én láttam őt énekelni a színpadon, ahogy az énekes ezen a felvételen, de aztán ő a heroinba kapaszkodott, nem a fűbe, aztán egy gerendával, mely fa, átevezett...

Ez nem az a felvétel, azt Zsókánál lehet megnézni, a szöveget sem teszem ide, az is ott van.

Üvölt a fejembe ez, én meg csak itt ülök és bőgök és nem akarom, hogy holnap legyen...
Luci azt írta, hogy ne féljek, mert nem mehetek elébük félelemmel.
És igaza van.

De most rettegek.

Esti Kornél. Nekem nem ezt mondja  ez a név, egészen mást hoz elő a mélyre temetett emlékek közül.

De holnap ezt is látom.
Szék megszervezve, fuvar lebeszélve, jegy ellenőrizve, kísérő rákérdezve...

Félelem
Kényelem,
Ráfekszem és elalszom.
Álmodom
Az életet,
De a végén – félek hogy elbaszom.

De szerencse,
Évente
Mindig valamit mondhatok.
Jaj de miért van ott
Ó a tükörben
Az a félelem ami nincs is ott?

Harangoznak,
Legyen vége,
Magamba nézek - tegyen jégre.
Elolvadnék,
Szeretkeznék,
A félelemnek levetkőznék.

Az érzelem
Az jó nekem
De az is fáj, hogy ezt elhiszem.
Szenvedek,
És élvezek,
És mindenkinek hisztizek.

Bekaphat
Az élet,
És kiköphetne, de kiégek.
Sajnos kiégnek
Ó a nappalok,
És szar lesz, ha egyszer meghalok.

Harangoznak,
Legyen vége,
Magamba nézek - tegyen jégre.
Elolvadnék,
Szeretkeznék,
A félelemnek levetkőznék.

Meztelen test,
De most már úgy fest,
Hogy semmiképpen sem árva,
Körbe fonják
És felkavarják,
A félelem csak őt várja.

Megkívánja,
És táncba hívja,
Szürke tangó a vágyba.
Hömpölyögnek,
Összejönnek,
És meghalnak az ágyban.

Félek, félek,
mindenkitől félek.

Félek, félek,
Még magamtól is félek.

............................................

Zabszem a helyén. Hogy finoman fogalmazzak.

A koncert után minimum a sárga földig le kéne inni magam.

Oké, én erről lemaradtam. Egyrészt nem követem figyelemmel a Svéd Királyi Tudományos Akadémia munkáját, másrészt Tundi blogját sem, ahol bizony ez a hír itt a parkomban megjelent. Úgyhogy nekem ez tökéletesen új volt, mikor tegnap nyugis öregnénis –na, jó, Ildike a barátnőm nem, csak én vagyok öregnéni- kávézásunk alatt Ő rákérdezett erre, miszerint igaz-e, hogy visszavonták Kertész Imre Nobel-díját, melyet 2002-ben a Sorstalanság című regényéért ítéltek neki oda. Hisz gondolta, majd én ezt tudom. (Pedig ismer, és mégis ezt hitte, ki érti ezt!!?)

Nem tudtam. Olyannyira nem, hogy még este utánanéztem s azóta is úgy maradtam… vagyis csak nézek… utána… mert nem tudom eldönteni, hogy egyáltalán igaz-e a hír, s ha az, akkor vajh miért nem jelent ez meg a médiában –már a hivatalos, ebből élő mondjuk televíziós csatornákon át a hírekben miért nem szerepelt-, s továbbmegyek, ha igaz, s az hagyján, hogy nem jelent meg (vagyis dehogy hagyján, de ha lúd legyen kövér, vagy mi a frászkarika), szóval, amennyiben igaz ez, újabb kérdés, valós-e Kertész Imre válasza, melyben közli, hogy ő biza nem magyar, és nem érdekli a visszavonás sem, a pénzt meg az esze ágában sincs visszafizetni. (Tundinél is meg itt is, meg még jó pár helyen megtalálható az ominózus levél.)
A Nobel-díjról, hogy mire is és hogyan ítélik oda azt. Valamint a Nobel-díj hivatalos honlapja, ahol én kerestem, de nem találtam erre utalást, bár az angol tudásom nem is nevezhető tudásnak, annyit mégis látok, hogy stabilan a díjazottak között van a felsorolásban. Ha valaki érti is amit olvas –nem úgy mint én- az kérem, ne habozzon és homályosítson már fel, mert ez engem nem hagy békén!

- Közbevetnék egy érdekességet: az Ig Nobel-díj. Elképesztő. A 2009-es díjazottak közül a legjobban tetszik ez:

„Orvostudomány  Donald L. Unger    Az ujjak ízületgyulladásának lehetséges okait vizsgálva több mint 60 éven át naponta szorgalmasan ropogtatta bal kezének ujjperceit, miközben a jobb kezét békén hagyta.” 
S itt az összes hasonló.

De most vissza az eredeti kérdésemhez.
S most én nem megyek bele a regény méltatásába. Itt nem arról van szó, hogy nekem tetszett-e vagy sem, sőt, arról sem, hogy az abból készült film jó-e vagy sem, hanem arról, hogy igaz-e a hír, miszerint visszavették Kertész Imre irodalmi Nobel-díját.

George Michaelt nem lehet figyelmen kívül hagyni, na.
Szerintem ő, akármerről is nézzük, beleférhet a szép emberek klubjába is akár.

Ezt a klipet én eddig nem láttam. Persze a számot hallottam, rogyásig, de ezek a képek nekem újak voltak, úgyhogy ideteszem, bár ez kilóg az erre a hétvégére jegyzett edzéstervemből -ami ugye a KisPál lenne. De sebaj, ennyi lazaságot megengedek magamnak.

Most mondja valaki, hogy nem egy szép ember ez! És kétkedik valaki abban, hogy nemtől függetlenül lehet így értékelni egy személyt?? :)

Ráadásul, vagy épp magyarázatképpen: Senki nem ért semmit
...persze minden az ágynál kezdődik, így vagy úgy, de ott kezdődik...

Kiss Tibi ahogy felemeli a borosflaskát a mélynyomó mellől a Lyukban, ahogy várjuk a következő hangot a szűk, izzadósan forró, nyomorgós és szabad, szimplán_más helyen... s most ahogy készülök hétfőre, s ahogy most láttam a Mokkában amint Lovasi beszél, a maga nyugis és nagyon háttérből megszólaló, csendes módján, amolyan csak mellékesen megjegyzi, ez a 20 év, az_a_20_év volt... Szóval, tudom:

Én vagyok az, aki nem jó,
Fellegajtót nyitogató.

Nyitogatom a felleget,
Sírok alatta eleget.

Ifiúságom telik el,
Azért a szívem hasad el.
(Az anyád ragyogós csillaga.)

Ifiúság gyöngykoszorú,
Ki elveszti de szomorú

De bolond volnék, ha búsulnék,
Ha a búnak helyet adnék

Én a búnak utat adok,
Magam pedig vígan járok


(Kiss Tibi fejét érdemes megnézni, amíg Csík beszél az elején... csoda, hogy én már '90 óta csüggök a Quimbyn??)

Mégis a lényeg, bárki bármit is mondjon

Csík zenekar a Zöld Pardon-ban, Senki nem ért semmit

.

The Fugees
+ remix

...és persze, pls Killing Me Softly!





Itt, ez egy letiltott verzió, koncert és elképesztően jó. Hangosan, nagyon hangosan.

Ma annyit mentem, hogy magam is meglepődöm rajta. Úgyhogy alig élek, annyira elfáradtam, hogy lefeküdni sincs erőm, tehát ideragadtam megint és Jamiroquait hallgatok ezerrel.

Például:

Ez a furafazon egy régmúlt idő régmúlt életét idézi fel. Egy fáradtan végigült koncertét, egy elégedett hazaútét, egy zenétől dügörgő házét... Egy szerelem emlékét.

Úgyhogy edzek...

És lassan kezdem érteni is -nemcsak elfogadni, mint a gravitációt, hogy így van, és kész-, hogy miért fontos ez neki. Vagyis akkor... miért is fontos.
Érteni kezdem, mert egy-egy mondat, vagy csak egy töredék belém hasít.

(Nem csináltam új trükköt.
Őt megette, engem elásott.


Az a kurva nagy óriás.)

Hagy szedjem össze ismét, a szerkesztő messze nem ideális működése miatt széthullott gondolataim. Nézzük csak:

Szóval, mint azt írtam, itt van a konyhában egy szép, fehér jószág, mely kenyeret képes készíteni (most is megy, éppen krumplisat süt), de ez nem minden. Már abban a sorban, ami arról szól, amiket Dittelyányomtól kaptam. Az ömlegngős részeket kihagyva -amit nehezen teszek meg, de ha végiggondolom is csak agyatlan hablatynak tűnik, mert nem tudom elmondani normálisan összerakva ezt-, egy dolgot mindenképpen rögzítésre érdemesnek tartok, de ennek meséje még a '90-es évek második felére nyúlik vissza. Hiába na. Öreg nénike vagyok, aki csak az emlékeinek él, meri ezt valaki cáfolni?

Van ugye, három lányunk. No meg egy kutyánkunk, ki 1997. április 21-én született (Lajosmizsén), és már annak előtte is hozzánk tartozott, legfeljebb nem tudott még róla, tehát igen régóta élünk egy fedél alatt. (Illetve ha pontos akarok lenni, akkor a "fedél" már nem ugyanaz, hiszen gyerekeb korában épült a házunk, ahová őkelme is velünk költözött, ugye.) És már akkor, zsenge gyerekeb korában feltűnt a párhuzam Amper jelleme és a Two Stupid Dogs tulajdonságai között, így a mi 'egyhüjekutyánk' között, s ki miatt -nyilván ő okolható ezért- nem tudok elmenni szó nélkül némely embertelen dolog mellett sem, de van ami még a mai napig is meghökkent. Pedig értem, na. Alapjaiban értem, hogy a kutyák azok kutyaként viselkednek -s most a Záróra adásában láttam egy beszélgetést az etorobotokról, komolyan nagyon érdekes volt-, mégis rendre leállnak a kerekek agyam helyén, mikor Amper így  tesz. A legeklatánsabb példa ezen dolgai közül az, mikor okos, ügyes eb módjára kinyitja a konyhaszekrény megfelelő ajtaját, s még okosabb, ügyesebb technikával szana szórja az ott leledző szemetes tartalmát konyha-étkező-nappali-szerte. Először azt hittem megoldást jelent erre a mágneszár az ajtón –mikor kiderült, hogy egy nem, akkor felkerült egy második is-, majd mikor kiderült, hogy háziebünknek ez legfeljebb csak érdekességet jelent –mint a malacnak az ólban a csipogó labda, hisz értelmes a lelkem, bakker- elismertem, hogy győzött és szégyenszemre a mosogatótálcába költöztettem a vödröt. Szar ügy, de így legalább a szemét ott maradt, ahol a helye.
Évekbe telt, hogy rájöttem, mi a megoldás.

Hát a gyerekzár!

Nos, ember tervez, busz meg végez, vagyis én max a battai texoig jutok el vásárlásilag, s ott csak olyan külső kütyü kapható, ami két, egymással szembe nyíló ajtóra, vagy két, egymás feletti fiókra szerelhető fel. Nálunk meg ez nembegyere, hiszen a szekrény mellett rögvest a mosogatógép van, melyen nincsen fül (nem beépített jószág, hanem remekül, hibátlanul, imádnivalón szépen dolgozó SIEMENS szabadon álló rabszolgagép), így arra nehéz lenne ráerőszakolni egy ilyet. Úgyhogy mágnes ide, remek ötlet oda, vödör visszaköltözött a mosogatóba, melytől még jobban hajléktalan szálló fíling lett úrrá konyhánkon.
Majd kimentem Dittéhez lábam lógatni, s ott is elpanaszoltam ezt, mint egyiket meglehetős kalandjaim közül. (Hiszen mondom, csupa érdekes epizód alkotja amúgy lapos nyugdíjas életem.) Ő pedig csakúgy mint kenyér ügyben, jóformán nem is gondolkodott, hanem fogott egy csavarhúzót és egy felkiáltással, miszerint:
- A Bocsok már nagyok! De jó, végre ki lehet majd nyitni akadálytalanul a szekrényajtót!- mondta, majd azzal a lendülettel kiszedte a 4 csavart (2-2 ajtón illetve fedlapon), majd becsomagolta s kis tanakodás után arra jutottunk, hogy mivel a csavarok tiltólistán vannak a reptereken, így azokat mellőznöm kell, így csak a „maradékot” a gyerekzár hasznos részeit nyomta a kezembe.
Csak néztem, illetve most is, na.
Hazajöttem, itthon kibányásztam a táskámból –az velem jött, mert nem volt akkora pakk, mint a kenyérsütő, így elfért a bőröndömben-, majd elraktam biztos helyre, mert ez ugyan nem egy nagy kaland, de nekem nem megy a felszerelése, s Misi, barátnőm –Ildike- férje akkor rögtön nem ért rá.

Aha. Körülbelül eltelt vagy 5 perc azután, majd már fogalmam sem volt, hogy hová tettem a fondorlattal megszerzett kütyüt, s maradt is ez az állapot egészen tegnapelőttig. Komolyan, ez az infó, egészen addig megvolt, hogy itthon kivettem a csomagból, s azt még tudtam, hogy valami olyan helyre tettem, ahol biztonságban van és nem akad feszt az utamba, de onnan biztos nem kerül a szemétbe… ja, de hogy az mégis hol van, na az teljesen felszívódott agyam, helyén. Mondom, eltűnt, köbö 3 hétre.

Majd tegnapelőtt -vagy azelőtt egy nappal, na, ezt mondom…- eléggé le voltam törve, s csak olyankor szoktam egy bizonyos bögréből inni a kávémat. mert az a bögre olyan.
Csaba bögréje.
Akkor kivettem a szekrényből… és lám, ott volt benne az akkurátus csomagba gubancolt szerkezet.
Lássak ebben valami szentimentálist? Tudok. De azt itt nem fogalmazom meg, sőt, magamban sem.
Csak megjegyzem. (Már ameddig ez lehetséges. Na.)

Azóta jött Misi, felszerelte a zárat –rengeteg facsavar van itthon, mert Csaba csinálta annak idején a bútoraink nagy részét, például a konyhabútort is egészében)- s azóta kuka visszaköltözött eredeti s méltó helyére. Amper meg tovább cakkozza körmeivel annak az ajtónak a sarkát, mert nem adja fel küldetését, miszerint neki a kukában meg kell találnia az egészen biztosan benne rejlő kincset. És persze nem beszélve rólam, aki ugyan tudom, hogy ott van ez a kütyü, mégis minden egyes alkalommal erőnek erejével akarom kicincálni az ajtót, ahelyett,. hogy finoman, nőiesen lenyomnám a kallantyút a résnyire nyitott ajtó mögött.
De sebaj, ha írni megtanultam újra, akkor ez is menni fog!!

És ezen vajon miért vagyok meglepődve???

De a tegnapi több órás -s naná, nem jelzett- leálláshoz képest ez már kismiska...

A történet a következő: nem ehetek szinte semmit sem. Ebből kiindulva macerás lett az amúgy napsütötte bícs jellegű életem.

S ezt, mármint a napsütötte bícs-séget, néha konkrétan ellenőrizhettem is eddig négy -4, four, csitiri, vagymi, h9h9- alkalommal Írországban.
Legutóbb alig néhány hete jártam Dittelyányoméknél vendégségben, s ezen nyaralás alatt persze Ő nagyon ügyelt erre a lymphoedema diétára, mert ha ebben nem is, de tej- szója- és miegymásallergiák folytán nagyon is benne van az ételek ilyen-olyan listázásában.
Többek között kenyeret sem ehetek alkármilyet, így még az sem jó nekem, amit Ő (meg én is tudok már, hehe) süt maguknak, hiszen fehér lisztet egyáltalán nem ehetek, így csak rozs- illetve teljes kiőrlésű búzalisztből készültet kellett valahogyan varázsolni.

Nos, Ditte nem egy elveszett ember. Ezt én tudtam. És Ő mondott is nekem valamit, meg mikor kinn voltam, akkor mutatott is egy kütyüt, amely szép, fehér és kenyeret képes sütni. Használtuk is ott nap mint nap, nekem sütöttünk benne rozskenyeret, megmindenféle magos okosságot. S mondta vagy sokszor, hogy az a cucc az enyém... én meg nem hittem el, vagyis de, csak nem vettem komolyan... vagy hogy mondjam, mert ez olyan... szóval, ő a lyányom, ő meghí engem bícselni, meghítt soxor is, hogy láthassam a zócejánt, meg a kőkarikákot, meg kergethessek birkákot, meg különben is... de ez, ez azért, na...
Úgyhogy én nagyvonalúan elsiklottam ezen információ felett, és úgy teltek napjaim, hogy nem vettem erről tudomást.

Aztán Dittéék is hazajöttek, vagyis nekik óhaza, de akkor is, na, és múlt héten meg is látogattak.
Képesek voltak Írországból, autóval -mert a "kaland az élet" elvet követve, két kicsinyüknek és a velük utazó ifjú unokaöcsnek megmutatják milyen is kocsiból Európa- jönni egészen Magyarországig, így a három gyerek és két felnőtt három heti cuccai mellett még bírtak nekem elcígölni két darab mankót, meg ezt itt, ni:






Nos, eredetileg úgy volt, hogy Medve -Ditte férje, a Medvecsalád ura- leszedte a háromlábú, ír csatlakozót, hiszen majd itt úgyis magyar szabványra kell cserélni, így csupasz madzaggal vártam -vagyis mondom, ne vártam, "csak" tudtam, hogy Ditte azt mondta, hozza nekem a kenyérsütőt, na- a kütyüt, de mikor itt kiszállt ő és Kriszta az autóból, örömmel újságolta nekem, hogy Medve nagyon ráért egyszer, úgyhogy megcsinálta nekem a dugócserét, így rögvest használhatom is már, ha akarom.
Hö.

Elhozta, én betettem a kiszemelt helyére és azóta csak néztem az elkövetkező napokban. Mert nem hittem el. meg, vagy, és, de... szóval, tudja fene, gyáva voltam és hitetlen...

Viszont volt egy rakás ilyen-olyan kenyérlisztem itthon, rozsos, ilyen magos, meg amolyan, úgyhogy egyre éledt bennem a késztetés, hogy próbáljam ki... hogy próbáljam ki Ditte kenyérsütőgépét, mert még most is így gondolok rá...
Fogtam a tökmagos kevert lisztes kenyéralapot és mivel kevesebb volt, mint a gép leírásában a kisebb adag, így a víz mennyiséget is ehhez alakítva beindítottam az első itthoni, gépesített kenyérprojektem.

Nos, süsög.kattog, néha sípol kicsit riszál, majd a számláló elér a nullához és kész a kenyér.

Kivettem.

Illata remek, állaga -már amennyire tapintással ezt meg lehet állapítani egy bazi forró cuccról- szintén remek.
Alakja viszont némi kívánnivalót hagy maga után. Hiszen nem véletlen a cím (ld. fenn: antropomorf), olyan alakú, mint az én ügyes, erős, tartós, okos és nagyon legózott lábam. De meg kell hagyni, sokkal szebb, mint a citált képen az első darab, melyet még Killeagh-ban gyártottunk. Hisz magam is szép vagyok, ugye?... ööö...

Bolond vagyok? Lehet, de a kenyér olyan volt, mint a Chokito: ronda és finom.

Meglepett, nagyon meglepett.
Nem ismertem ezt a dalt, mit ezt a dalt? A Vad Fruttik-at úgy ahogy van, nem ismertem, mert... valahogy tán sznob vagyok és ilyen névvel nem nagyon vonzott ez a formáció... Most meg megkaptam ajándékba Zsókától.

És csak most látom, hogy mit hagytam ki...
Ez rólam szól.
Köszönöm Zsóka!

És a szöveg, amolyan mementoul:


Vad Fruttik: Lehetek én is

Fásultan vár, s végtelen sorban áll - én vagyok.
Hajnalban indul, s a munkára gondol - én vagyok.
Egy kórházi ágyból a plafonra bámul,
vagy vigaszt remélve a pohár után nyúl,
vakon keresgél, ahogy te is kerestél - én vagyok..

Plakátokon masíroznak az igazi hősök,
vagy elképzelt lovakon vágtatnak az ismerősök?
Nekem Te vagy a hősöm, kire fel kell, hogy nézzek,
milliókkal együtt lélegzel, tudom, érzed :
Lehetnél Te is, lehetek én is az az egy, az az egy.

Ref:
Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen,
kinek szíve eddig még soha nem tapasztalt mértékben,
korlátok nélkül növekszik egyre,
a sztratoszférán át tör a végtelenbe..
Lehetek én is, lehetek én is az az egy, az az egy..

Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen,
kinek szíve eddig még soha nem tapasztalt mértékben
folyton csak érez, s a tiéddel dobban,
s kivérzik lassan itt, ebben a dalban..
Lehetek én is, lehetek én is az az egy, az az egy..

Egy példabeszédben egy arc a tömegből a többiek előtt halad.
Szentjánosbogárként fényt visz a hátán, így mutatva utat.
Én biztatnám azt, aki kilép a sorból, és bátran előttem megy,
mert tudom, hogy jöhetsz még te is a fénnyel, vagy lehetek én is az az egy..

Miközben soronként szét tudnám cincálni és minden sornak megmondanám a pontos rám értelmezhető lényegét, csak azt tudom kinyögni, hogy hmmmmmmmmmm.... köszönöm.

Az állatkínzás büntetendő.
Ezt viszont egyesek nem sorolják oda.

Azzal együtt, hogy nem promotálni akarom ezt a magát klinikának nevező helyet, mégis ide kell tennem ezt:

Ritkán előfordul, hogy a kutya az ugatásával a környezetét zavarja. Ha már az állat végleges elaltatása, vagy a hangszálainak eltávolítása között kell választani, inkább a műtétet javasoljuk.

(A cím megvan nálam, de nem egy nagy kaland ráakadni.)

Miközben arra gondolok, hogy ha zavar a kutyaugatás, akkor minek a kutya, az is eszembe jut, hogy vajon miért vállal ekkora macerát, költséget valaki olyanért, ami láthatóan útjában van csak?

Egy cikk erről, és én meg vagyok döbbenve. Ez nekem ismét a Taigetoszt juttatja eszembe, azzal a kicsiny különbséggel, hogy ez talán annyiban durvább is, hogy itt még azt az illúziót sem hagyja meg a "gazdi", miszerint ha elpusztul, az az ő baja, hiszen itt tökéletesen az ő döntésén múlik minden, tehát még az sem marad meg, mint annak idején (a legenda szerint) a sérült, idős, betegnek, hogy ha fenn tudja tartani magát a pusztában, tegye, akkor élhet, de ha nem, akkor pusztulásra van ítélve, de onnantól ez már az ő felelőssége... a közösség mossa kezeit....
Itt, senki nem mos semmit. Humanoid eldönti, hogy kutya túl sokat ugat, pénztárca elő, telefon felemel, időpont lebeszél, "állatorvos" műt, eb felébred...

S a TV2 riportjának az utolsó mondata fogott meg igazán mely valahogy így szólt: "A kutya nem érez fájdalmat -mondják a szakértők legalábbis- és meglepődni is csak akkor fog, mikor az első ugatásra kerülne a sor."



Ő Amper. És sokszor ugat, sőt, néha szatyorrá lényegül, néha szétszed mindent, s néha, mikor ülök a konyhában és békésen kávéznék barátnéimmal, odajön és mi nem merünk a szemébe nézni, nehogy belekezdjen valami mondókába és baromira röhögünk magunkon... de eszembe nem jutna ilyet tenni, és nem azért mert Am/, Am/, mert ő Csaba kutyája, mert ő a családunk tagja, hanem szimplán azért nem, mert ez embertelen!

Az állatkínzás büntetendő.
Ezt viszont egyesek nem sorolják oda.

Azzal együtt, hogy nem promotálni akarom ezt a magát klinikának nevező helyet, mégis ide kell tennem ezt:

Ritkán előfordul, hogy a kutya az ugatásával a környezetét zavarja. Ha már az állat végleges elaltatása, vagy a hangszálainak eltávolítása között kell választani, inkább a műtétet javasoljuk.

(A cím megvan nálam, de nem egy nagy kaland ráakadni.)

Miközben arra gondolok, hogy ha zavar a kutyaugatás, akkor minek a kutya, az is eszembe jut, hogy vajon miért vállal ekkora macerát, költséget valaki olyanért, ami láthatóan útjában van csak?

Egy cikk erről, és én meg vagyok döbbenve. Ez nekem ismét a Taigetoszt juttatja eszembe, azzal a kicsiny különbséggel, hogy ez talán annyiban durvább is, hogy itt még azt az illúziót sem hagyja meg a "gazdi", miszerint ha elpusztul, az az ő baja, hiszen itt tökéletesen az ő döntésén múlik minden, tehát még az sem marad meg, mint annak idején (a legenda szerint) a sérült, idős, betegnek, hogy ha fenn tudja tartani magát a pusztában, tegye, akkor élhet, de ha nem, akkor pusztulásra van ítélve, de onnantól ez már az ő felelőssége... a közösség mossa kezeit....
Itt, senki nem mos semmit. Humanoid eldönti, hogy kutya túl sokat ugat, pénztárca elő, telefon felemel, időpont lebeszél, "állatorvos" műt, eb felébred...

S a TV2 riportjának az utolsó mondata fogott meg igazán mely valahogy így szólt: "A kutya nem érez fájdalmat -mondják a szakértők legalábbis- és meglepődni is csak akkor fog, mikor az első ugatásra kerülne a sor."



Ő Amper. És sokszor ugat, sőt, néha szatyorrá lényegül, néha szétszed mindent, s néha, mikor ülök a konyhában és békésen kávéznék barátnéimmal, odajön és mi nem merünk a szemébe nézni, nehogy belekezdjen valami mondókába és baromira röhögünk magunkon... de eszembe nem jutna ilyet tenni, és nem azért mert Am/, Am/, mert ő Csaba kutyája, mert ő a családunk tagja, hanem szimplán azért nem, mert ez embertelen!

Az állatkínzás büntetendő.
Ezt viszont egyesek nem sorolják oda.

Azzal együtt, hogy nem promotálni akarom ezt a magát klinikának nevező helyet, mégis ide kell tennem ezt:

Ritkán előfordul, hogy a kutya az ugatásával a környezetét zavarja. Ha már az állat végleges elaltatása, vagy a hangszálainak eltávolítása között kell választani, inkább a műtétet javasoljuk.

(A cím megvan nálam, de nem egy nagy kaland ráakadni.)

Miközben arra gondolok, hogy ha zavar a kutyaugatás, akkor minek a kutya, az is eszembe jut, hogy vajon miért vállal ekkora macerát, költséget valaki olyanért, ami láthatóan útjában van csak?

Egy cikk erről, és én meg vagyok döbbenve. Ez nekem ismét a Taigetoszt juttatja eszembe, azzal a kicsiny különbséggel, hogy ez talán annyiban durvább is, hogy itt még azt az illúziót sem hagyja meg a "gazdi", miszerint ha elpusztul, az az ő baja, hiszen itt tökéletesen az ő döntésén múlik minden, tehát még az sem marad meg, mint annak idején (a legenda szerint) a sérült, idős, betegnek, hogy ha fenn tudja tartani magát a pusztában, tegye, akkor élhet, de ha nem, akkor pusztulásra van ítélve, de onnantól ez már az ő felelőssége... a közösség mossa kezeit....
Itt, senki nem mos semmit. Humanoid eldönti, hogy kutya túl sokat ugat, pénztárca elő, telefon felemel, időpont lebeszél, "állatorvos" műt, eb felébred...

S a TV2 riportjának az utolsó mondata fogott meg igazán mely valahogy így szólt: "A kutya nem érez fájdalmat -mondják a szakértők legalábbis- és meglepődni is csak akkor fog, mikor az első ugatásra kerülne a sor."



Ő Amper. És sokszor ugat, sőt, néha szatyorrá lényegül, néha szétszed mindent, s néha, mikor ülök a konyhában és békésen kávéznék barátnéimmal, odajön és mi nem merünk a szemébe nézni, nehogy belekezdjen valami mondókába és baromira röhögünk magunkon... de eszembe nem jutna ilyet tenni, és nem azért mert Am/, Am/, mert ő Csaba kutyája, mert ő a családunk tagja, hanem szimplán azért nem, mert ez embertelen!

Az állatkínzás büntetendő.
Ezt viszont egyesek nem sorolják oda.

Azzal együtt, hogy nem promotálni akarom ezt a magát klinikának nevező helyet, mégis ide kell tennem ezt:

Ritkán előfordul, hogy a kutya az ugatásával a környezetét zavarja. Ha már az állat végleges elaltatása, vagy a hangszálainak eltávolítása között kell választani, inkább a műtétet javasoljuk.

(A cím megvan nálam, de nem egy nagy kaland ráakadni.)

Miközben arra gondolok, hogy ha zavar a kutyaugatás, akkor minek a kutya, az is eszembe jut, hogy vajon miért vállal ekkora macerát, költséget valaki olyanért, ami láthatóan útjában van csak?

Egy cikk erről, és én meg vagyok döbbenve. Ez nekem ismét a Taigetoszt juttatja eszembe, azzal a kicsiny különbséggel, hogy ez talán annyiban durvább is, hogy itt még azt az illúziót sem hagyja meg a "gazdi", miszerint ha elpusztul, az az ő baja, hiszen itt tökéletesen az ő döntésén múlik minden, tehát még az sem marad meg, mint annak idején (a legenda szerint) a sérült, idős, betegnek, hogy ha fenn tudja tartani magát a pusztában, tegye, akkor élhet, de ha nem, akkor pusztulásra van ítélve, de onnantól ez már az ő felelőssége... a közösség mossa kezeit....
Itt, senki nem mos semmit. Humanoid eldönti, hogy kutya túl sokat ugat, pénztárca elő, telefon felemel, időpont lebeszél, "állatorvos" műt, eb felébred...

S a TV2 riportjának az utolsó mondata fogott meg igazán mely valahogy így szólt: "A kutya nem érez fájdalmat -mondják a szakértők legalábbis- és meglepődni is csak akkor fog, mikor az első ugatásra kerülne a sor."



Ő Amper. És sokszor ugat, sőt, néha szatyorrá lényegül, néha szétszed mindent, s néha, mikor ülök a konyhában és békésen kávéznék barátnéimmal, odajön és mi nem merünk a szemébe nézni, nehogy belekezdjen valami mondókába és baromira röhögünk magunkon... de eszembe nem jutna ilyet tenni, és nem azért mert Am/, Am/, mert ő Csaba kutyája, mert ő a családunk tagja, hanem szimplán azért nem, mert ez embertelen!

 

Az állatkínzás büntetendő.
Ezt viszont egyesek nem sorolják oda.

Azzal együtt, hogy nem promotálni akarom ezt a magát klinikának nevező helyet, mégis ide kell tennem ezt:

Ritkán előfordul, hogy a kutya az ugatásával a környezetét zavarja. Ha már az állat végleges elaltatása, vagy a hangszálainak eltávolítása között kell választani, inkább a műtétet javasoljuk.

(A cím megvan nálam, de nem egy nagy kaland ráakadni.)

Miközben arra gondolok, hogy ha zavar a kutyaugatás, akkor minek a kutya, az is eszembe jut, hogy vajon miért vállal ekkora macerát, költséget valaki olyanért, ami láthatóan útjában van csak?

Egy cikk erről, és én meg vagyok döbbenve. Ez nekem ismét a Taigetoszt juttatja eszembe, azzal a kicsiny különbséggel, hogy ez talán annyiban durvább is, hogy itt még azt az illúziót sem hagyja meg a "gazdi", miszerint ha elpusztul, az az ő baja, hiszen itt tökéletesen az ő döntésén múlik minden, tehát még az sem marad meg, mint annak idején (a legenda szerint) a sérült, idős, betegnek, hogy ha fenn tudja tartani magát a pusztában, tegye, akkor élhet, de ha nem, akkor pusztulásra van ítélve, de onnantól ez már az ő felelőssége... a közösség mossa kezeit....
Itt, senki nem mos semmit. Humanoid eldönti, hogy kutya túl sokat ugat, pénztárca elő, telefon felemel, időpont lebeszél, "állatorvos" műt, eb felébred...

S a TV2 riportjának az utolsó mondata fogott meg igazán mely valahogy így szólt: "A kutya nem érez fájdalmat -mondják a szakértők legalábbis- és meglepődni is csak akkor fog, mikor az első ugatásra kerülne a sor."



Ő Amper. És sokszor ugat, sőt, néha szatyorrá lényegül, néha szétszed mindent, s néha, mikor ülök a konyhában és békésen kávéznék barátnéimmal, odajön és mi nem merünk a szemébe nézni, nehogy belekezdjen valami mondókába és baromira röhögünk magunkon... de eszembe nem jutna ilyet tenni, és nem azért mert Am/, Am/, mert ő Csaba kutyája, mert ő a családunk tagja, hanem szimplán azért nem, mert ez embertelen!

 

Furi.

Az állatkínzás büntetendő.
Ezt viszont egyesek nem sorolják oda.

Azzal együtt, hogy nem promotálni akarom ezt a magát klinikának nevező helyet, mégis ide kell tennem ezt:

Ritkán előfordul, hogy a kutya az ugatásával a környezetét zavarja. Ha már az állat végleges elaltatása, vagy a hangszálainak eltávolítása között kell választani, inkább a műtétet javasoljuk.

(A cím megvan nálam, de nem egy nagy kaland ráakadni.)

Miközben arra gondolok, hogy ha zavar a kutyaugatás, akkor minek a kutya, az is eszembe jut, hogy vajon miért vállal ekkora macerát, költséget valaki olyanért, ami láthatóan útjában van csak?

Egy cikk erről, és én meg vagyok döbbenve. Ez nekem ismét a Taigetoszt juttatja eszembe, azzal a kicsiny különbséggel, hogy ez talán annyiban durvább is, hogy itt még azt az illúziót sem hagyja meg a "gazdi", miszerint ha elpusztul, az az ő baja, hiszen itt tökéletesen az ő döntésén múlik minden, tehát még az sem marad meg, mint annak idején (a legenda szerint) a sérült, idős, betegnek, hogy ha fenn tudja tartani magát a pusztában, tegye, akkor élhet, de ha nem, akkor pusztulásra van ítélve, de onnantól ez már az ő felelőssége... a közösség mossa kezeit....
Itt, senki nem mos semmit. Humanoid eldönti, hogy kutya túl sokat ugat, pénztárca elő, telefon felemel, időpont lebeszél, "állatorvos" műt, eb felébred...

S a TV2 riportjának az utolsó mondata fogott meg igazán mely valahogy így szólt: "A kutya nem érez fájdalmat -mondják a szakértők legalábbis- és meglepődni is csak akkor fog, mikor az első ugatásra kerülne a sor."



Ő Amper. És sokszor ugat, sőt, néha szatyorrá lényegül, néha szétszed mindent, s néha, mikor ülök a konyhában és békésen kávéznék barátnéimmal, odajön és mi nem merünk a szemébe nézni, nehogy belekezdjen valami mondókába és baromira röhögünk magunkon... de eszembe nem jutna ilyet tenni, és nem azért mert Am/, Am/, mert ő Csaba kutyája, mert ő a családunk tagja, hanem szimplán azért nem, mert ez embertelen!

Az állatkínzás büntetendő.
Ezt viszont egyesek nem sorolják oda.

Azzal együtt, hogy nem promotálni akarom ezt a magát klinikának nevező helyet, mégis ide kell tennem ezt:

Ritkán előfordul, hogy a kutya az ugatásával a környezetét zavarja. Ha már az állat végleges elaltatása, vagy a hangszálainak eltávolítása között kell választani, inkább a műtétet javasoljuk.

(A cím megvan nálam, de nem egy nagy kaland ráakadni.)

Miközben arra gondolok, hogy ha zavar a kutyaugatás, akkor minek a kutya, az is eszembe jut, hogy vajon miért vállal ekkora macerát, költséget valaki olyanért, ami láthatóan útjában van csak?

Egy cikk erről, és én meg vagyok döbbenve. Ez nekem ismét a Taigetoszt juttatja eszembe, azzal a kicsiny különbséggel, hogy ez talán annyiban durvább is, hogy itt még azt az illúziót sem hagyja meg a "gazdi", miszerint ha elpusztul, az az ő baja, hiszen itt tökéletesen az ő döntésén múlik minden, tehát még az sem marad meg, mint annak idején (a legenda szerint) a sérült, idős, betegnek, hogy ha fenn tudja tartani magát a pusztában, tegye, akkor élhet, de ha nem, akkor pusztulásra van ítélve, de onnantól ez már az ő felelőssége... a közösség mossa kezeit....
Itt, senki nem mos semmit. Humanoid eldönti, hogy kutya túl sokat ugat, pénztárca elő, telefon felemel, időpont lebeszél, "állatorvos" műt, eb felébred...

S a TV2 riportjának az utolsó mondata fogott meg igazán mely valahogy így szólt: "A kutya nem érez fájdalmat -mondják a szakértők legalábbis- és meglepődni is csak akkor fog, mikor az első ugatásra kerülne a sor."



Ő Amper. És sokszor ugat, sőt, néha szatyorrá lényegül, néha szétszed mindent, s néha, mikor ülök a konyhában és békésen kávéznék barátnéimmal, odajön és mi nem merünk a szemébe nézni, nehogy belekezdjen valami mondókába és baromira röhögünk magunkon... de eszembe nem jutna ilyet tenni, és nem azért mert Am/, Am/, mert ő Csaba kutyája, mert ő a családunk tagja, hanem szimplán azért nem, mert ez embertelen!