Elérkezett az az idő, mikor már nem tudom nézni a takarításra váró állapotokat. Borzasztó bevallani -s még borzasztóbb, hogy ezt itt nyilvánosan is megteszem-, de lassan elindul a ház magától...

A héten megérett bennem az elhatározás, hogy bizony -bakker!- segítséget kell kérnem ehhez (is). Felhívtam egy barátnőmet, s ő megszervezte nekem a dolgot. Most zajlik itt a háttérben...

Én meg itt ülök és néha úgy csinálok, mintha segítenék a saját házam takarításában. Csakhogy azt kell észrevennem, hogy ha a közelébe megyek az éppen zajló ténykedésnek, csak lassítom az amúgy pergő folyamatot... legyen az sikálás, súrolás, porszívózás...

Nem jó rokinak lenni.

A fájdalom -a fizikai fájdalom-, mely ezzel jár (míg nem stagnál az állapot, addig inkább elviselhetetlen, mint elviselhető, pusztán "túl kell élni"), nem számít. Már írtam erről és most is így gondolom, de a mostani keménynek megélt fájdalom a nyomába sem érhet a kínnak, amivel ~2 évig folyamatosan élnem kellett. Szóval a rokiságnak ez a velejárója előkotorja a vállrándítósmártit (naddolog, volt és lesz is még ennél szarabb!:).

Ami viszont nehezen mérhető ehhez, az a kényszerhelyzet. A kiszolgáltatottság. A helyzetnek, a testem szabta korlátok által. S ezek a határok nem pusztán a fájdalom által rajzolt körvonalak, mert több olyan van, amit egyszerűen nem tehetek meg, vagy nem tudok megtenni. Pl. nem emelhetek, lassan tudok csak menni, sokáig nem tudok egyhelyben állni (menni meg pláne), lehajolni csak úgy tudok ha támaszkodom valamire s kecsesen felemelem az egyik ( a csípőprot-tal ellátott oldalon) lábam.

(Most jut eszembe! A roki-bizottságon a kedves, TB-lojális, tiszteletre méltó doktor úr azért rágott be rám, mert nem hajoltam le simán... (Hi-hi... a kedvem most is jobb lett, ahogy feketeneműben álltam előtte, ő meg a hátam mögött és mondta: "Ne sajnáltassa magát! Hajoljon le, fogja meg a lábfejét!", hát komolyan... mégiscsak tudok ma is vigyorogni...:)))

Szóval elő azzal a pozitív szűrővel és lenyelni a könnyeimet! (Bakker! Sose gondoltam volna, hogy valaha azért fog fojtogatni a sírás, mert nem tudok takarítani...)

Itt vagyok, élek, összetörve is egész vagyok, és meg tudom oldani a gondjaimat.

Köszönöm!

KÖSZIFAZEKASDOKI!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.