Bajla írása után, megint felsejlik egy igazi mosolyogtató rokiemlék.
<P>Az apropó: <A href="http://bajla.blogter.hu/?post_id=42158">http://bajla.blogter.hu/?post_id=42158</A></P>
<P>Mindig is jobbkezes voltam. Fel sem merült a másik használhatósága...:)</P>
<P>Nem is értettem a balkezeseket, olyasminek tartottam ezt a dolgot, mint az én hajszínem: nem olyan, mint az átlag. És passz. Aztán felnőttként kezdtem belegondolni, hogy milyen is lehet a világ, gyakorlatilag kifordítva. Hát, erre azóta sem jöttem rá, csak annyira jutottam, hogy na, elismerésem. Dagi, vörös hajú kislánynak lenni sem könnyű, de abból egy erős, butaságában legalább marhára magabiztos felnőtt nőci válhat; s mindez megtehető balkezesen is (mármint az erős felnőtt-lét), de a világ bizony jobkezes marad. (WC-lehúzó, enter-gomb, mittomén...:) </P>
<P>Szóval, ami az említett, s citált írás nyomán eszembe jutott: az OORI 7. pavilonjában voltam hónapokig. Miután már összeraktak, mindenféle fémeket építettek a csontok helyére, visszalegózták a lábaimat a János kórház ortopédiáján (<STRONG>KÖSZIFAZEKASDOKI!</STRONG>), átszállítottak a rehabra, hogy ott majd megtanulhatok járni. (Járni én?? ÉÉÉÉÉÉÉÉNNN? JÁÁÁÁÁÁÁÁRNI?) (Igen! ÉN!... járni...??!!!)</P>
<P>A jobb lábam miszlikbe törött, meg úgy általában minden részem a jobboldalon... </P>
<P>Tehát, elkezdődött az érdemi munka, amiről már 100x írtam (bocsi), hogy akkor már nem pusztán az alapanyagot biztosítottam a 'sikerhez', hanem tevékenyen részt is vehettem a munkában (<EM>vehettem</EM>? Nem igazán volt más választásam: <STRONG>Anikó</STRONG>, minden<STRONG> </STRONG>gyógytornászok leggyógytornászabbika, nem hagyott más lehetőséget: járni fogok és punk tum!) </P>
<P>Eleinte állni kellett megtanulnom, szép feladat... (mennyire nehéz az ember feje, keze, feneke, s milyen emberfeletti ezeket mind a megszokott normi alakzatban megtartani!:)</P>
<P>Aztán, mikor már elég volt a talpra állításomhoz Anikó (a maga majd 40 kilójával) s egy tanuló (szintén nem több, mint 50 kg), akkor kezdődött a járni tanulás. Gurulómankóval első <EM>lépésként </EM>(na kérem, ez való a Roki humor postba... /http://talema.blogter.hu/?post_id=38661/ erről szólna, ha tudnék igazán fogalmazni:), mert ugye lépés? Álom, álom, édes álom...:), amiről már megírtam a tapasztalataim, aztán szépen sorban, minden, ahogy kell...</P>
<P>Akkor a közvetlen cél, melyet néhány hónap kemény munka árán el kellett érnem a következő volt: járókerettel kijutni a WC-ig... (ja, s közben nem felborulni, leülni a WC-magasítóra, onnan felállni s visszajutni a szobámba; szép, s nemes feladat; és igenis nehéz, hihetetlenül nehéz, de ez már a múlt...) <EM>(mondom MÚLT... most is remeg a szám széle)</EM></P>
<P>Előbb a jobb lábammal lépni, aztán a jobb lábammal. Sose értettem, hogy Anikó éppen melyiket mondja: azt, amelyik a bal mellett nőtt, vagy azt amelyik kevésbé törött össze... Mert ez fontos... megtanultam. Ezt is megtanultam.</P>
<P>Köszönöm Fazekas doki! (ortopéd szakorvos)</P>
<P>Köszönöm Anikó! (gyógytornász)</P>
<P>Köszönöm András! (ergoterapeuta)</P>
<P>Köszönöm Péter! (ergoterapeuta)</P>
<P align=center><STRONG><EM>Azóta is a bal az én jobb lábam.</EM></STRONG></P>
