... talemául
<p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;"><font size="3">Az apropó <a href="http://igen.blogter.hu/?post_id=73853">Igen szerint</a>.</font></p> <p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;"><font size="3">Aztán <a href="http://talema.blogter.hu/?post_id=5636">szerintem</a>, ahogy korábban már megfogalmaztam.</font></p> <p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;"><font size="3">A lényeg most sem változott. Illetve, ahogy én látom. Véletlenül sem akarok senkit megbántani, csak megint nem bírom befogni a szám. (Ez azért viszonylag jó jel a folyamatos blogolást tekintve, ugye??:) <br></font></p><p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;"><font style="font-family: Courier New,Courier,mono;" size="3">Szóval, meggyőződésem szerint elsősorban magamat kell elfogadnom, ideális esetben <span style="font-style: italic;">szeretnem</span> is. Ha ezzel megvolnék, akkor lehet bármi továbbival foglalkozni... ja, hogy ez az alapvető probléma túl nehéznek bizonyul? Nos, akkor alighanem lépten-nyomon beleütközöm hol kisebb, hol nagyobb </font><font size="3">bajokba, akadályokba.</font></p><p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;">Ilyenkor aztán két dolgot tehetek: <br></p><p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;">1.) Okolhatom a <span style="font-style: italic;">mindent</span>, tőlem független erőket, körülményeket, tekinthetem úgy, hogy <span style="font-style: italic;">valaki vagy valami</span> direkt arra utazik, hogy az én lábam alól kihúzza a talajt. Vagyis, van kit utálnom: én nem tehetek semmiről, én áldozat vagyok, abszolút érthető, hogy rosszul érzem magam, de hát, mit tehetnék????</p><p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;">Vagy</p><p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;">2.) Megállok egy pillanatra (szinte mozdulatlanul fekszem, kikötözve, néhány hónapon át), kinyitom az elmém (legalábbis, ami maradt belőle) és szabadjára engedem a kérdéseket.</p><p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;">Én ez utóbbit tettem. (Nem volt más választásom, és gyanítom, hogy nem lett volna ehhez indíttatásom, ha nem kényszerülök átélni/áthalni ezt. De nyilván nem kell mindenkit így rászorítani a megoldás megtalálására... Illetve én is csak elméleti szinten oldottam meg... de legalább a <span style="font-style: italic;">kulcs</span> a <span style="font-style: italic;">kezemben</span> van...)</p><p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;">Tehát, nem pazarolom az energiám olyasmire, hogy rajtam kívül keressem az okokat, egyszerűbb az életem, ha megbékéltem a ténnyel, hogy én vagyok a kiindulópont mindenhez. Mindenhez a múltban is, vagyis rajtam múlott az, ahogy ebbe a helyzetbe kerültem; és rajtam múlik az is, hogy kikecmeregjek a kátyuból. Tanuljak a hibámból (Bűneimből.), vagy okoljak mást a történésekért. Ha az első, akkor eltehetem a múltam biztonságos mélységbe az elmémben, és építkezhetek belőle, ha az utóbbi, akkor meg csak szenvedek, várok, kérek, aztán sajnálom magam. <br></p><p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;">Elméletben tudom már. Hogy gyakorlatban képes vagyok-e ezt véghezvinni? Nos, erre majd fény derül akkor, ha többé én ide már kavicsként se... vagy épp ellenkezőleg: boldog, magával tökéletesen elégedett -mondjuk kacsázáshoz ideális- kődarab formájában a Palkovics-pad alatt, az esztergomi Duna parton látom meg a napvilágot. <br></p> <p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif;">Nem írok levelet a sorsnak, legjobb esetben magamnak, a felettes 'ÉN'-nek írhatnék, de miután ő (én:) pontosan tudja, mit, miért, hogyan és mikor tesz <span style="font-style: italic;">elém</span>, hát nem fáradok ilyesmivel... mert, ugye, <br></p><p style="font-family: Verdana,Arial,Helvetica,sans-serif; text-align: center;"><span style="font-weight: bold;">semmi sem véletlen.</span><br></p> <p> </p>
