Másik ötösöm
2007.01.04. 22:33
Felkértek, immáron ketten is, hogy valljak.
Most éppen ylosom és Dixi . Nos, hogy úgy mondjam: nesztek, manapság ennyi telik tőlem.
Szedjem össze a sikereim? Szép feladat.
Na, akkor megpróbálok összekaparni annyit, hogy megfeleljek a kihívásnak...
1. Talán harmadikos lehettem az általánosban, mikor egy téli délután sétáltam hazafelé. Egy foltmintás -mostanság újra divatosnak számító, de akkor eléggé megbélyegző- bunda volt rajtam, ahogy kell, áll alatt megkötős, bojtos, szőrös, fehér sapkával. Nyugiban sétáltam, mikor egy nálam néhány évvel idősebb lány elémugrott, és azt mondta: "De szép vagy! Ezt a divatos rongyot rajtad! Röhejes! Ennyire szegények vagytok?".
Nekinyomott a Kisbolt falának, és két kézzel megfogta a gallérom. Ha nem lettem volna túlsúlyos kisleány, akkor biza fel is emel annál fogva... de én ebben sem fértem az átlagba... vagy lehet, hogy azért nem tudott felkapni, mert a 4-5 uncsitesót hűen kiszolgált egyetlen bundámat viseltem, s a hirtelen, határozott mozdulattól, a mélybarna, széles, ezért kellőképp feltűnő, ám divatjamúlt gallér megadta magát és azon nyomban elvált a kabát többi részétől? Mindkét lehetőség megállja a helyét... Szóval, nem is tudom az utam további részét pontosan felidézni, azt meg aztán pláne, hogy miképpen szabadultam a kezei közül, de az tény, hogy mire hazaértem, rájöttem, hogy Anyunak nem mondhatom el ezt. Nem azt, hogy ez a nagylány nekem jött, nem azt, hogy az állam miért is lesz várhatóan kék (ahogy ez másnapra valósággá is lett), hanem az egészet magát... Ki kellett találnom, hogy hogyan lett az egyetlen kabátom ismét javítására váró, és mitől éktelenkedik az államon az a bizonyos folt. Nem mondhattam el... tudtam, hogy Anyu szemén látnám megint azt, amit már annyiszor kellett felismernem, mikor például kitette elénk a zsákot a rokongyerekek kinőtt ruháival. S közben azt mondta, hogy mennyire jó holmik...
Azt mondtam, csúszkáltam a jégen és beborultam az út melletti bokorba. Olyan hülyén estem, hogy lehorzsoltam az állam a csupasz, téli ágak meg leszakították a galléromat.
Anyu megszidott. Fél éjszaka varrta a bundám, hogy másnap legyen mit felvennem a suliba. Én meg kék állal, a lányt elátkozva de vigyorogva mentem aludni: mert Anyunak nem kellett azzal szembesülnie, hogy szegények vagyunk, és ezt épp a lányától hallaná vissza, hanem csak azzal, hogy a kövér kislánya, akit annyira szeret, már megint ügyetlen kis béka volt.
2. Valahol a Duna túlpartján (innen nézve, persze), Nagymaros fölött a hegyek között nyaraltunk Ángyikáéknál, Zsolti és én. Lehettem vagy 10 éves, ő pedig ennek megfelelően alig több, mint 5. Gyönyörű az a vidék, legalábbis akkor mindenképpen az volt, hogy ma milyen, azt nem tudom elmondani, hisz azóta sem jártam arra. Ángyikáékat (az igazi, böcsületes nevét nem tudom, akkor lehet, hogy tudtam, de mára csak ez maradt meg) nem ismertük igazán, Apuval álltak valamiféle -huszadrangú- rokonságban, s én azon a nyáron találkoztam velük először. Apuék persze tartották a kapcsolatot, hisz ő hajós volt, s így a Duna menti rokonságot rendszeresen végiglátogatta. Úgy alakult, hogy azon a nyáron, azt hiszem, három hetet ott töltöttünk Ángyikáék házában, ez idő alatt, Anyu odaköltözött Apuhoz az uszályra, s járták együtt a Duna magyar szakaszát, munkaidő volt az végig, mégis amolyan nyaralás szerűség. Jártuk az erdőt, Zsolti "pecázott" a patakban, kergettük a madarakat a tisztásokon, szedtünk valami erdei gyümölcsöt - már nem emlékszem, mi volt az, csak a kép van előttem, hogy egy bokor két oldalán állunk, a röhögéstől folyik le az állunkon a nem tudom milyen gyümölcs savanykás leve-, vagyis élveztük a nyarat. Aztán ahogy telt az idő, a házigazdák rájöttek, hogy túl sok nekik két megveszekedett városi rossz gyerek. Egy délelőtt, már nem is tudom miért, de Ángyika elkezdett kiabálni velünk. Mi behúztuk a nyakunk és mindent megígértünk. Még utolsóként Ángyika azt mondta, hogy Zsolti azonnal öntse ki az utcára az üvegben őrizgetett halacskáját, amit előző nap fogott kézzel a patakban. (Anyuéknak akarta hazavinni, hogy dicsekedjen vele!) Több se kellett neki! Közölte, hogy azt bizony nem önti ki, az az ő halacskája, Anyunak viszi haza megmutatni! Ángyikánál elszakadt a cérna. Lekevert egy taslit az öcsémnek.
Én vagyok a nővére! Anyu, mikor ott hagytak minket nyaralni, azt mondta: "Márti! Te vagy az idősebb! Vigyázz Zsoltira! Ha baj van, gyertek haza!"
(Akkor szentül meg voltam győződve róla, hogy ezt a szó teljes értelmében kell venni, vagyis, igen, Anyu nyilván úgy is gondolta, hogy az ő kislánya,a lig 10 évesen pénz nélkül küzdje át magát a Dunakanyaron... Na, akkor sem voltam okosabb, mint most.)
Nem tehettem mást. Bajban volt a testvérem. Összecsomagoltam a batyunkat, mondtam Ángyikának, hogy mi akkor most hazamegyünk Esztergomba, mert Anyu ezt mondta nekünk... Ő egy szóval nem mondta, hogy kicsik vagyunk, az erdő közepén vagyunk, a kisvasúttal addig összesen egyszer utaztunk, a házunk akkori léptékünkkel fényévekre van onnan... Elindultunk... illetve én, hisz én vagyok a nővére, nekem kell vigyáznom rá!! Én elindultam, ő pedig követett, kezében a befőttes üveg, benne a kézzel fogott halacska...
Egy fillérünk sem volt. Kisvasút, nagyvasút, komp, távolsági busz. A vonat nem állt meg Dömösön, csak Szobnál (ott nem tehetett mást, a határ miatt). Dumálni akkor is tudtam, senki nem kérte igazán keményen rajtunk számon a jegyet, és meg sem kérdezték, hogy mi a búbánatot keres két gyerek a nemzetközi vonaton, például...
Na, mindegy... Én voltam az idősebb. Megpofozták Zsoltit. Én vigyáztam rá! Baj volt. Nem tehettem mást, haza kellett vinnem.
Megtettem.
3. Első felelésem fizikából. Ezt a szín tiszta sikerek között tartom számon. Anikó néni azzal fejezte be, hogy még egyet kérdez, ha arra is tudom a választ, bekerülök az ő saját bejáratú nyilvántartásába. Hogy igazat mondott-e, azt nem tudom, hisz sosem láttam azt a bizonyos listát, de arra a kérdésére is hibátlanul feleltem. :) Azután is mindig szerettem a fizikát. Majdhogynem a matekkal vetekedett kicsiny agyamban...
4. Középiskolás osztályfőnököm a kezdeti berzenkedés és zsigeri ellenállás után elfogadta, sőt talán meg is szerette a ránézve méltatlan helyzetet, hogy az ő erőműgépész osztályát "összerondítja" egy vörös hajú, kotnyeles, jó tanuló, tesiből felmentett nőnemű (!!!) lény... Na, ha valami, hát ez személyes siker!
5. Megtaláltam. Itt volt mellettem 17 évig 1 hónapig és 29 napig az almám másik fele. Ez talán nem személyes siker, de mindenképpen elismerést kaptam érte. Tudom, milyen egész, erős almának lenni. S tudom, hogy most is az enyém s én az övé vagyok.
Köszönöm.
Személyes sikerek, olyan, amit esetleg még el is ismertek? Az én ilyen sikereim más számára nem értékelhetőek sőt, a többség mégcsak nem is értelmezhető. Ne feledjétek, Ti kérdeztetek! Ennek szellemében akkor itt van rokiul is . Ha más nem is, Emma biztosan érti. Amúgy is drukkoljatok neki! Mostanság műtik!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://talema.blog.hu/api/trackback/id/tr961596704
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.