Igen. Még gyerek voltam, egészen pontosan 8 éves, mikor Gumikacsa elkezdte róni kilométereit az országutakon.
(Hogy mikor láttam először? Nem tudom, de már biztos vagyok benne, hogy igenis zsenge gyermek voltam akkor még.)

Hát, mondtam már, hogy 10% agyam van?

Nem? Akkor most mondom és bizonyítom is...
És akkor még a maradék milyen érdekes csatolásokra képes! Az aktuális példa erre épp az imént történt: megjelent a címlapon a friss bejegyzések között Évi tollából a Világjáró gumikacsák /Blogámia/. Mielőtt eljutottam volna odáig, hogy a bevezetőt elolvassam, hangosan kattantak maradék kerekeim az agyam helyén, s jött is azonnal az eredmény...

Végeláthatatlan út a semmi közepén, hatalmas kamion, majd kamion parkoló, pihenő sofőrök, marcona alakok...
Igen, így működnek a dolgok mifelénk. Ami fontos, az nyomot hagy(ott). És úgy tűnik, ez a film idetartozik. Én gondolom azért, mert Apu, annak idején, mikor megmutatta nekünk, csodálkozó szemű gyermekeinek (Mártinak és Zsoltinak) olyan lelkesen tudta ecsetelni, hogy mennyire jó is ez a film. Csak a mosolyára, a lelkesedésére emléxem igazán; de maga a film... hát, asszem meg kell néznem újra, ha a történet is érdekel, s nem elégszem meg a ténnyel, hogy gumikacsa az én agyamban nem kizárólag a sok-sok kilométert úszkáló hongkongi játékmütyűrökkel egyezik, hanem azonosul a sivatagban száguldó fenyegető (vagy megnyugtató) méretű kamion sofőrjével is...

Innen a cikk és kép innen

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.