Tekintve az én ír kötődésem, már tán épp ideje megkísérelnem a dolgot.

Ez a fenti mondat magyarázatra szorul?
Szerintem nem.

Szóval, ma jött el az ideje, hogy nekiálljak egymagam a kenyérsütésnek. Ha már ugye, az enyém ... (A recept is ott van, hiszen Dittelyányom -miért, miért nem- nékem ajánlotta anno.)
Egy ízben már itt is készült ilyen gyönyörűséges étek, mely eseményt meg is örökítettem a padomon (ennek előzménye egy koncert, ahol blogiális kolleginák is tiszteletüket tették, nagy-nagy örömömre, s remélem, nem az ő bánatukra).
Már tegnap elkezdtem hozzákészülni, persze csak lélekben, mert még egyéb hozzávaló nem állt rendelkezésre. Viszont azt megtehettem, hogy végiggondoltam a dolgot, és kiagyaltam, hogy hogyan lesz nekem gyönyörűséges, illatos, ropogós külsejű, puha belsejű, finom, dittés kenyerem.

Már nagyon-nagyon éjszaka van, úgyhogy most csak címszavakban dokumentálom a történést.

Ma, ugye péntek vagyon (vagy tegnap volt, ehhhhhh... na), azazhogy nekem lábtekerészeti dolog miatt be kellett sétálnom az sztk-ba, majdan onnan vissza ide. Ez remek alkalom volt arra, hogy megvegyem a szükséges dolgokat, úgymint liszt (Nem akármilyen, hanem B55-ös. Öles betűkkel van minden zacsin az ilyen-olyan kód. Immáron a negyedik ikszbe lépek, de ez nekem eddig nem tűnt fel. Még mondja valaki, hogy nincs új a nap alatt. Ja, a Nap alatt. Vagy csak nekem? Az agylágyulás szórakoztató emléke dereng fel... höhö...), szörp, wc papír, leveszöldség. Tökmagot is akartam, de akkor még nem érkezett meg a nyugdíjam, úgyhogy jobbnak láttam beérni az itthon lévő fokhagymával. Mint éles ésszel rá lehet jönni, ezek közül csak az első szükséges a kenyérbe és a mag lett volna még, de tekintve anyagi helyzetem az nem játszott, viszont kénytelen vagyok megemlékezni ezekről is, mert az első kettő így meghaladta a számomra engedélyezett 1-1,5 kg-os cipeldehatárt. Mire hazaértem, már csillagokat láttam és hajszálon múlt, hogy nemes egyszerűséggel el nem sírtam magam a nyílt utcán... de mivel az csak nehezítette volna a dolgom -könnyeken át olyan fátyolos a világ- ezért összeszorított fogakkal, meredten magam elé nézve, még az átlagosnál is sokkal lassabb tempóban, de meg nem állva küzdöttem a méterekkel. Megfagytam, de ezt csak itthon vettem észre, mikor végre lerakhattam a szatyraimat (mert kettő volt belőlük, papírzsepi, palacsinta, miegymás, gyakorlatilag súlytalan dolgok, de együtt nekem borzasztó nehéz pakkot jelentettek), lerogytam az asztal mellé, még volt a reggeli kávémból, a hideg bögre köré fontam ujjaim -ami abban a helyzetben kedvesen langyosnak hatott- és kővé deredtem. Figyeltem a fájdalmat, amint a még meg nem műtött csípőmet átjárja, és felettem is kis híján átveszi az uralmat. Kimért motdulatokkal megittam a kávét és mikor már megtehettem, elővettem a fájdalomcsillapítót és az elsőt bevettem (melyet még kettő köetett aztán, de nem sokat használt).
Mikor aztán képesnek éreztem magam, előkotortam a kellő tárgyakat, úgymint tál, mérleg, sőszóró (melyben kavics nagyságú szemekben pompázik ez az ásvány), és természetesen a fokhagya.
Azt megkérdeztem korábban (a sorrendre persze már haloványan sem emléxem, aminek csak kicsiny része az éjszaka, nagyobb rész ebből az, hogy nem van memóriám), hogy jó-e napraforgó olajban megfuttatni a fokhagyma gerezdejet, mert nekem nincs oliva olajam. Engedélyt kaptam, tehát előkotorta egy dagi fokhagymát, rögvest cikkekre szedtem és miután megpucoltam, kicsit megsütöttem.
Követtem a recept utasításait, majdan letakartam a tálat Ditte, barikkal díszített, konyharuhájával (melyet nem is tudtam, hogy nekem adott, csak mert beleszerettem odakünn, Corkban, a konyhájukban, s a hazafelé nekem szánt kenyérkémet abba csomagolta... érthető ez így? hmmm... már lehet, hogy alszom is...) letakartam és száműztem a fürdőszobába.
Jött a kelesztés másfél őrája, csípőm nem adta fel, a kínok himalájáit ostromolta, úgyhogy egy perc unalmat sem hagyott nekem.
Ildike befutott közben, mert értesítettem a tettemről, s tanúja akart lenni a sikeremnek (de én végig mondtam, hogy nem is biztos, hogy kenyér lesz a vége, mert ugye nálam azért nem lehet azt tudni sosem, hogy aminek indul az végül mivé fajul...). Ismer már, úgyhogy tudta, még a szokásosnál is pikirtebb leszek, hisz a fájdalom előhozza görénymártit teljes valójában, minden gátlástól mentesen,  de ő -miért, miért nem- szeret engem, és elvisel így is, tehát hősiesen kitartott. Lassított felvétel tempóban tettem-vettem, közben beugrott Fazék is, kit szintén megkávéztattam, majd mire lelécelt éppen itt volt az ideje a tészta tálba s így együtt ezek sütőbe rakásának.
(Persze előmelegít sütő, meg tál is, de ez ezen a szinten, egy ilyen profi kenyeresmesternek, ugye csak természetes... nem szól egy szót sem!! Mondom, nem szól!!)
Aztán ahogy kell, 20 perc slefedve, majd ismét annyi fedő nékül.

Mikor kiszedte már Ildike sem volt itt. Tehát egymagam voltam. Csak én, meg a kenyérkém.

Én, én sütöttem kenyeret! Én! Én, egyedül! (Jól van, Ildike tette be a sütőbe a tálat, mert nem tudtam akkor lehajolni, meg a rendrakásban is segített, de akkor is, én egyedül sütöttem egy kenyeret!)


Némi tanulság van: kevesebb  lisztet kell a tetjére szórni, nem kell annyi víz, inkább kevesebb, mint több, a fokhagymát nem kell ennyire megpirítani. Amúgy tökéletes.
Holnap tán lesz adatkábel és akkor a maradékot még le is tudom fényképezni, s fel is tudom tenni ide, csak hogy bizonyítsam mindenkit megszégyenítő ügyességem!

Elképesztő számomra. Hihetetlen mértékú sikerélmény. Köszönöm Ditte!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.