Nálunk a kerti székek kezdtek önálló túrákat a terasz körül, de a barátnőmék kertjében álló hatalmas, szép olajfa megadta magát.

Egész nap csak ültem és vacogtam a kíméletlen időjárást figyelve, próbáltam aludni is, de a szél szaggatott, erős hangja -talán a baljós érzés miatt- nem hagyott pihenni.
A cirkonk időről időre fogta magát és leállt, hiszen a villany ki-kimaradozott és ezt csak leállással tudja honorálni a fűtés... én meg kékre fagyással, majd kocogással és újraindítással, mikor ismét életre kelt a hálózat.
Még mindig fúj a szél, de már vagy kezdem megszokni, vagy enyhül egy hangyányit, felhívtam Ildikét, ki az utcánk elején lakik (öv ék az 1. ház, miénk a 36.), hátha átruccan egy kis kávézásra.

Nem is értem, erről-arról kérdez, mindenfélét megbeszéltünk, aztán mikor rátértem, hogy induljon ide, csinálom a kávét (persze hozzon sütit, de ízibe), akor böki csak ki, hogy á, nem tud most, mert a fájuk nem bírta a vihart.

Mi van?!

A házuk háta mögött áll (állt, most már sajnos) egy hatalmas, árnyat és remek illatot adó olajfa. (Meg kell mondjam, hogy én mindig mint mandulafa emlékeztem rá. Hogy mér'?! Rejtély, mint én magam!)
Az most nem állta a kitartó, orkán erejű szelet és derékban kettétört. Fele a kerítést nem kímélve a szomszéd tujáinak sorát rendezte át.



/Kép innen, ha nem is olajfa.../



Úgyhogy mi kifejezetten jól jártunk, hogy csak a kék kerti székeket képezte át papírsárkánnyá a vihar!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.