Fény az alagút végén
2009.11.17. 23:59
Az élet talemául, már megint.
Tegnap a tévében* mindenkinek, ma meg az ÁEK-ban nekem.
/fény az alagút végén, innen/
(* A lényeg abból:
Ja! És hogy mit jelent nekem?
"Amikor már évek óta úgy kelsz föl, hogy minden áldott nap, minden csatát meg kell nyerned, mindig be kell bizonyítanod, hogy te vagy a legjobb. Nagyon elkezdtem félni, hogy mi van, ha nem én vagyok a legjobb? Nem akartam félni!" /Bulcsú/
Próbálom sorba szedni az eseményeket, nem könnyű!
Reggel, korán -nekem mindenképpen korán- indultam, a 8:17-es busszal, hogy a 9:45-re kiírt kontrollomra odaérjek. Percre pontosan érkeztem.
Előttem már vagy hárman ültek, s jele nem volt annak, hogy még ma végezni fogok, de engem nem hozott lázba különösebben ez, hisz ráértem nagyon. Nézelődtem. Volt ott egy kora huszonéves fiú, egyik lába motorbaleset folytán ripityomra törött, s a főorvos rakta össze, hogy láb formájú legyen. Vagy volt ott egy tini lány, akinek a hasát műtötték és iszonyú boldog volt –az édesanyjával együtt-, mert remekül sikerült a műtét. Meg két hölgy, akik ugyanazon kísérlet keretében jártak ott, mint én is, csak ők már jóval előrébb tartottak.
És egy néni. Ősz haj, szemüveg, amolyan kedves nagymama összkép. Mosolyogva kérdezi tőlem, hogy éppen ki rendel, mert ő ezt és ezt az orvost keresi, telefonon egyeztettek, hogy ma 9 és 10 között fogadja. Mondtam, hogy én is rá várok, éppen beteg van nála, üljön le itt köztünk s majd bejutunk, szépen sorban. De neki azt mondták, hogy 9 és 10 között fogadja a főorvos úr- mondta ő, kezeit tördelve.
9:50 volt akkor és mondom, én épp 45-re értem a rendelő elé s ő utánam érkezett.
Telt-múlt az idő, néni már a nővéreket többször kikérdezte, minket –ugyancsak várakozókat- tüzetesen kifaggatott, hogy mire várunk, s egyre hajtogatta, hogy őt 9 és 10 között fogadja a főorvos úr.
Nos, az egészségügy malmai néha nem gyorsan őrölnek (ám annál jobban, hisz én itt vagyok, de lehet, hogy ez veszteség mindenkinek… leginkább nekem), így én 12-kor jutottam be, néni pedig még mindig ugyanott ült, merev derékkal kezeit tördelve s egyre ismételgetve minden arra járónak, hogy őt a főorvos úr 9 és 10 között fogadja, ez meg van beszélve.
Nem szívesen hagytam ott, nem volt jó nézni, hogy valaki még nálam is rosszabbul érzi magát, de bejutottam. Pikk-pakk kicserélték a kötést, ellenőrizték a sebem, közben főorvos úr kérdezte, hogy szedek-e újabb gyógyszert esetleg, mert arról tudniuk kell a kísérletben. Először nem is jutott eszembe, úgyhogy első körben simán behazudtam, hogy semmi új csak amiket bediktáltam a múlt héten, aztán leesett az oltás. Mondtam.
Tegnap volt az Áll az alku-ban, az aktuális nyitogató azt mondta Kovács Áronnak, hogy „…mintha a torkodon akadt volna a Viagra, úgy megmerevedtél!”, nos, akkor pontosan ezt láttam a főorvoson. Kezében a pamacs, amivel törölgette a seb környékét, de mintha pillanatfelvételen lenne egy millimétert sem mozdult… „És ezt egyeztette velem?”
Bátram kivágtam, hogy igen! „Direkt rákérdeztem s főorvos úr azt mondta a műtét előtt semmiképpen, de utána megtehetem. S én pénteken meg is kaptam.”
„Ja, az más.”
S mozdult újra a pamacs.
Ott végeztem, mikor eljöttem, néni még mindig ott ült és várta, hogy bejusson 9 és 10 között, mert őt fogadja a főorvos úr.
Most fáradt vagyok. Annyira, mint már régen. Fáj mindenem, fáradt vagyok.
Fáradt vagyok.
Fény az alagút végén? Kontroll.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://talema.blog.hu/api/trackback/id/tr204157717
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.