Jó ideje rág ez, úgyhogy szabadon engedem itt, a padomon. Mert itt, nyugisan -vagy pl. megmérgedve, vagy gumicicámmal édesdeden játszva, vagy csak úgy- ülve, lábam lógatva mondom a magamét s ha ezt megteszem, akkor többé nem rág. Na. (Vagy ezt már sokszor mondtam erefelé? Sebaj!)

Szóval, kezdve azzal, hogy én megszülettem, vörös hajjal, dagi kislányként, ikszlábbal, némi ésszel és mindezek összességénél klasszisokkal nagyobb egóval, hát -nem is értem- nem fértem be egyetlen sorba sem.
Pedig a sor, az egyen, az uniformizálás, vagyis annak elfogadása, életfeltétel.



/Nem hülyék a fák se, ha kilóg a sorból a szél szétszedi lombját.../

Meg is fizettem az árát ennek, egészen álalános iskola 6. osztályáig, amikor még mindig vörös hajam volt, még mindig dagi, csak már nem annyira kislány voltam, eszem mit sem változott, csak a lexikális tudásom nőtt némileg a születésem óta, s amikor már egómhoz nőtt akaratom. Annyi változott, hogy már nem akartam beférni egyetlen sorba sem. 
Továbbra sem voltam szívesen látott -mégcsak vendég sem azokban a csoportokban, ahová korábban tartozni akartam-, ám annyi változott, hogy már a késztetés nem volt az enyém, talán meg elkezdtem bízni magamban.



/Magányos fa ehun lakik, e/

Aztán teltek az évek, s történt, mi történt, lettem alma -vagyis mindig is az voltam, s vagyok ma is- majd lettem halott, lettem jégmezőn sétáló, s mindeközben maradtam aki voltam: vörös hajú, ikszlábú, dagi, kotnyeles, immáron 10% értelemmel bíró, ami abból hiányzik azzal megnövelt mértékű egóval~ és ingyenélő nyugdíjas.
S mára azt látom, hogy a világ tele van a lázadás zászlaját lobogtató egyenruhába bújt csapatokkal.
Az individualizmus kihalt, pedig ez az egyik legtöbbet hangoztatott szlogen, ám mikor végignézek a soron, mely hírdeti ezt, totál egyforma, uniformizált egyedeket látok, kiknek a mimikájában sincs már semmi, de semmi eltérő.

Szeretem a Petőfi rádiót. Vagyis azt, melynek lánykori neve volt neves költőnké, mára már a keresztségben az mr2 nevet kapta. S ott a minap kihírdették az elmúlt 10 év kedvenceit, egy 100-as listába foglalva. Nos, a lista magában is érdekes, mert nagyon látszik a szondázás dátuma, tekintve az élcsapatba került némely mi_van?? jellegű darabot, de az is, hogy pontos lenyomata annak, amit én egy ideje gondolok.

Hogyaszongya a sor, biza én vagyok.
Nem, ebből már eszemben sincs kilógni. Nem, ha mindenki ki akar tűnni, s ezért meg is tesz mindent, s nem ismer semmit, amihez tartozna, mert jobb mindennél, és még akkor sem, ha nyilvánvaló egyezés van tetteikben, akkor sem... én, én vagyok a sor.
Érdes, kekec, buta, ... de én vagyok a sor.
S ott is a 76. hely.

A teljes lista élén pedig ... na, igen. Quimby, 30Y....

Most múlik pontosan.

Érthető? Neklem az. S van akinek szintén ....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.