...oszt ezt most kell megtudnom, öregnéniségemre rája...

De megint inkább az elején kezdem, csak, hogy maradjak a talematikus érthetetlenségi együtthatónál. Ugye.
Szóval, tennap vót a nagy nap. Mikor is kutatások (I. & II.) voltak, ugye, aztán mikor emezeket dokumentáltam, szaladtam a tényleges dolgaim után. Úgymint lábtekerészet, fogmacera, kávézás, pc-bűvöltetés, aztán betegi engedetlenség... (már ha egyáltalán van ilyen fogalom, ugye...:)
Sorjában, pedig, azzal kezdődött, hogy a remek -sőt, mert nem tudom megfelelő jelzővel illetni azt, hogy átadhassam minőségét- tortából két szeletet bedobozoltunk Bertával, s így táskám méretét igencsak megnövelve indultam utamra.
Első állomásként lábtekerészet Edit kezei között, ahol is úgy fogadott:
- Szia szülinapos! Torta helyett torna van!
Erre mondtam, hogy na akkor milyen jó, mert én viszont készültem.
Onnan fellibentem a fogászatra, de tekintve a tucatban mérhető várakozószámot, már mentem is tovább. S ennek nem, nem a gyávaságom az oka. Nem. Éééérted?!
Na.
Hazabattyogtam és készültem a nap további részére, mert jelenésem volt.
Azt persze nem tudtam, hogy hol leszek, amikor leszek majd, de valami kávé, hortenziális és pillés környezet elő volt irányozva (a macska meg a fára mászva, ugye...), úgyhogy koromhoz méltó nyugalommal vártam az indulás idejét.
Osztán, mikor eljött az is, gigászi bátorsággal -melyre igenis szükség volt, tekintettel az ezer fokra- komótosan, mintha csak laza lennék mint a rigalánc (jajmár, ezek a poénok, ez teljesen koromnak megfelelő, igaz?), nem egy éltes roki, ami valójában, ugye, slattyogtam a buszhoz. Mire kiértem, hát ezerszer átgondoltam a septiben felkapott fekete felső meggondolatlan voltát, de nem volt mit tenni, jött velem az is, meg így a zezer fok is...
Busz olyan lassan ment, hogy ihaj... így legalább volt idő, hogy eszembe jusson, én rádiót szoktam hallgatni utazásaim során, s ha már ez beugrott, így is tettem. Ezen közjáték önmagában is megéri eme néhány sort, ám az így a közhelyfronton szerzett tapasztalásom mindenképpen idekívánkozik. Még hanganyagot csak fizetős oldalon találtam, s az nekem nembegyere, úgyhogy érje be aki csak aki, a szöveggel. Mert azt ellenben megleltem, s animáék háza táján az legalább olyan fontos, mint az azt körítő zene. Íme, a tapasztalásom. Értse mindenki, ahogy akarja, illetve inkább, ahogy tudja (az én kerekeim agyam helyén ideugrasztanak egy tündöklő szőnyeget, némely foglalkozást és még néhány ennyire sem említésre méltó alakot...)

Mondjál még egy közhelyet

Az egek dőlnek szépen sorban, betemetni a szívemet rég,
ha engedném
Megtaláltam akit vártam, vagy akit csak kitaláltam én,
a Te kis hülyéd
A garázsból már kiálltam, varázsszőnyeg betankolva kész,
már repülnék
Aki gyáva az itt marad, csak egy falat amit haraphat
a végén

Refr.
Mondjál még egy közhelyet, a végén még elhiszem,
mert nincsen benned képzelet
ahogy idesúgod részegen a semmit.

Habos felhők párnájára lépne lábam arccal előre, az erőre
Szükség van de sokkal inkább, okos fényre ami itt vár szél ölébe
Én az égbe, te a mélybe, sötét felleg rohan éppen most a nyomodba.
Én megrázom a felhőpárnát, ha hull a hó eszedbe jut, hogy bolond vagy.

Refr.
Mondjál még egy közhelyet, a végén még elhiszem, mert nincsen benned képzelet ahogy idesúgod részegen a semmit.

....................................

Videót nem találtam, de a hanganyag megvan. Íme:

Anima Sound System: Mondjál még egy közhelyet

Mondjál még egy közhelyet
.
...........

Ott ültem, a rokihelyen, persze -ahonnan konok nézésemre egy játszó gyermek sietve inalt is tova, mikor én küzdöttem felfele magam a szállító egységre- s egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy mostanság régen tapasztalt, de kis időnek előtte napi rendszerességgel előforduló jelenség lett úrrá rajtam. Konkrétan az, hogy csak ülök, magányosan, ahogy szoktam, fülembe benne a teflonnak a megfelelő vége, nézek ki a fejemből -néha bólogatva, tán még néha kicsit tátogva is, ahogy a kívülről nem tapasztalható zene kívánja, ugye- s mosolygok.

Csak úgy.

És ez olyan jó érzés volt. Mármint nem önmagában a mosolygás -mert az tagadhatatlanul az, ugye-, hanem a rádöbbenés erre a "régi ismerősre". Mert én mosolygós vagyok. S nem, nem magyarázkodom, aki nem annak ismer, ájvé, tsókoltatom, vannak helyzetek, kapcsolatok, sőt, neaggyég humanoidok, melyek ugyan ilyesmit váltanak ki belőlem, de annak az előjele nagyon nem ezzel egyenrangú.
Szóval, mosolygós vagyok. Mint egy piros alma. Mert ugye, olyan kerek is, ha már itt tartunk... de nem is ez a lényeg, na... azt hiszem, zsigeri mosolygós voltomra a "legjobb" bizonyíték -s ez utóbbi szót is idézőjelbe kéne tennem, de sok lesz mán a jóból, na...-, a nihil ideje... az, amikor a jégmezőmön bolyongtam, szó szerint az ágyhoz kötve, kilakoltatva magamból, mintegy önvédelemképp, a túlélést választva, de nem hagyva élni, hogy ne kelljen megélnem a velem történőket, de túlélhessem mindazt... a KÍN-t, a megaláztatást, a tökéletes, zsigeri, alapvető és ellentmondást nem tűrő kiszolgáltatottságot... szóval akkor is, mikor három percnél messzebb nem láttam az előzményekben, mikor a nevemet sem tdutam, mikor látóteret elfedően csak a három gyerekem fért a tudatomba és a vörös égő betűkkel villogó KÍN felirat a nap 24 órájában... mikor nem tudtam mi ez, csak azt, hogy a világ teljes széltében csak és kizárólag szenvedés van... mikor semmit nem láttam, csak a fa ágán a varjút, mert arra láttam rá az ágyból, melybe kötözve, darabokra hullva s ideiglenesen összedrótozva „éltem”, s melyet csak fél szemmel láttam, mert a fejem sem tudtam elfordítani. Jaj, elragadnak ezek, ha hagyom, de nem hagyom, most becsukom a komódom, mely velem van mindig, de gondosan zárva kell tartanom, mert halál van minden fiókjában, melyeket csak akkor húzhatom ki, s addig, mikor és amíg vissza is tudom zárni azokat… S addig is, míg nem én voltam, csak zsigereim, s én nem irányítottam semmit, addig is mosolyogtam… mindig… mikor nem a kíntól torzult a világ, de mikor a napi két kötözés alkalmával a több tenyérnyi pólyát kellett letépni a combomról, s én levegőt sem kaptam a –mai eszemmel már-már elképzelhetetlen- fájdalomtól, mindig, mikor már tudtam néhány szót kipréselni a számon, mosolyogva megköszöntem Zsuzsának vagy Áginak –a két kötözős a János Ortopédián akkor, s a nevük megjegyzéséből is érzékelhető szerepük az én emberré levésemben-, s ezt Ők a nővérekkel együtt később úgy írták le, hogy „mosolygós, kedves beteg vagyok”. És ez utána is, mindig így volt. Nem tudott olyan történni a maradék életemben, ami elmoshatta volna napi derűmet. S lehet ez nem más, mint a bolondok mosolya, ezt nem vitatom, de én csak így tudom cipelni a batyuimat.
Aztán nemrég annyira betelt az összes puttonyom, hogy azon vettem észre magam, hogy nem mosolygok. Szinte sosem.
Borzasztó rádöbb volt ez. Meg is írtam Dittelyányomnak, hogy mivé lesz a világ így… aztán jött a tegnap, mikor is meghazudtolva az utóbbi idők mosolytalanságát, eszement rokiként vigyorogtam, és ez –mikor erre rájöttem- talán a zavar helyett, amit normális ember érezhet ilyenkor, engem még jobb kedvre derített.
Vagyis ilyen hangulatban szálltam le a buszról, mely csoszogó tempóban végre beért a célállomásra. Boszorkányos barátném már ott várt rám, s közölte, hogy hová megyünk, eredtünk is a Fecske felé, mert ott olyan székek vannak, melyeken való ülést bírja kedves boszi, hiszen a bármilyet nem engedi megviselt dereka.
Az étterem kritika az egy izé… egy szakma vagyis kvázi szakma, úgyhogy én nem megyek bele annál is inkább, hogy nem egy étteremben voltunk, bár élek a gyanúperrel, hogy az említett dolog nem szorítkozik a melegkonyhás vendéglátóipari egységek tesztelésére, de ez már csak fodor a kalapon, hogyúgymongyam… ott tartottam, hogy Fecske.. nos nem a tavasz köszöntő madár, nem a cocijalista dohánytermék, de még csak nem is a zúszónaci, hanem a Baross utca elején lévő, kellemes, terasszá lényegült sétáló utca részlettel bíró kávézó. S benne egy jelenség. Ja, meg mi ketten, de ez csak azért fontos, mert mi voltunk a tanúk, kik láttuk, amit láttunk.
Nem is történt semmi. S én szeretem azt hinni magamról, s tudom is, hogy sokan ezért igenyesen naivnak bélyegeznek, hogy nem él bennem egy másokat ránézésre kategorizáló lény, talán mert annál butább vagyok, vagy idealistább. Szólaljon meg, tegyen gesztusokat s majd eldől, hogy merre a hány méter nekem vele kapcsolatban, de még akkor sem kőbe vésett szabályok ezek, tehát fejlődni –minden irányban- tessen csak tessen, s majd én a magam mércéjén taszigálom a mutatót ehhez képest. Ám most nem kellett egy szó, egy mozdulat sem.
Nem tudom, valahogy olyan elemi ellenszenv éledt bennem a hely csini kis felszolgáló lánykája láttán… olyan kiszcajosz volt, olyan (bű)bályos, olyan kis negédes, hogy a lábujjam bizseregni kezdett ahányszor csak ránéztem fülig húzott, túlkeletiesített szemhéjtussal ékesített arcán… A hiba az én készülékemben van, tudom.
Mindenesetre annyira rosszul éreztem ott magam –ráadásul még süti sem volt abban a lebujban, de sőt a mosdóhoz is lépcsőzni kellett, mely utóbbi ok elenyészett mint később kiderült-, hogy áttelepültünk a szemben lévő egységbe, mely a keresztségben a …ööö…Luci!!! Valami oliver az bizti… szóval?.... nevet kapta.
Ott is terasz, víz, bort a melegre való tekintettel s a hely bortalansága okán nem vettünk magunkhoz, továbbá a kedves személyzet meglehetősen kellemessé tette esténket. Én nem kávéztam, hason okból, mint bor, vagyis az első boros ok miatt, de Lucilyányom igen. S a hely kedvességét szerintem kellően példázza az, amit a kávésibrik mellé csatoltak, amolyan bónuszképpen.



Már nem sokáig tudott egy helyben ülni szegény engem köszöntő és fájós derekú barátném, úgyhogy kisvártatva odébb is álltunk, majd érzékeny búcsút vettünk egymástól és ki-ki ment a saját útjára.
Én jöttem haza egy Fura baráttal és kedves gyermekével, akit a városba érkezvén leadtunk anyájánál, majd itthon kezelésbe vette Péter a gépeinket. (Hát, még ma is tart a gatyába rázás, mert én annyira síkhüje vagyok ezekhez =is=, hogy ihaj…most is elnézést, de a szép kis gépem gyönyörű…)
Ekkor már erőst estefelé volt, s még csak ezután jött az elején betegi engedetlenségnek aposztrofált felvonás, melynek elengedhetetlen része ugye –a hőmérséklet konszolidálódása okán, persze-, az ízes, mívesen készített, még annál is finomabban s hozzáértőbben szervírozott –megadva a módját, ugye- bor.
Mindössze egy, de ez is jó ideig kitart.

Éjfél volt már mire hazaértem, úgyhogy Aput nem akartam már akkor zargatni, pedig keresett napközben. Reggel kiderült az ok. Rájött a telefonja MMS-küldő funkciójára, s élt is ezzel rögvest.
1970.

             

Miután megláttam a képeket, kénytelen voltam kitapogatni, s öregnéniségemre kell rájönnöm, hogy nekem biza eláll a fülem! Még ilyet!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.