Nos, igen, mert ugye milyen lenne, ha már az enyém!?

Hetente néhányszor -cirka három, az a néhány, ugye- elbattyogok a Match előtt, s be is szoktam térni, bár cipelni nem tudok, de kicsiségeket -napi kenyér, miegymás- többnyire ott bveszem, így szembe jött velem az épp aktuális akciójuk, a Pyrex tálak csábítása.
Lassan ugyan, de összejöttek a matricáim, így oda is adtam füzetkémet Ildikének, kit megkértem, hozza el nekem az utolsó napon a tálamat (mert addigra lett tele a füzetkém, nem kapkodom el a dolgokat, na...). Csakhogy ez el is maradt, mert éppen nem járt arra, s nekem sem jutott eszembe, hogy figyelmeztessem szegénykét, hogy de, neki fontos dolga van épp akkor és épp ott.
Vagyis búslakodva megbékéltem a dologgal, hogy erről lecsúsztam.

De édes egy barát Ildike, s majd' ennyire édes a Match is, mert meghosszabbította -nyilván miattam- az akciót, így tegnap mégiscsak enyém lehetett a tálam!! Oh, mily' boldogság!

Ma pedig fel is avattam.
Gyönyörűséges, virslivel súlyosbított, illatos, dagi kenyeret sütöttem vadiúj tálacskámba benne...
Íme:

Ugye érthető, hogy beleszerettem?



Kicsit ostobán plattyant a tálba a tészta, de ez sem a tál, sem a tészta hibája, ellenben az enyém... sem... ugye?



Mikor a sütés félidőben trat, le kell venni a tetőt a tálról, ebben a fázisban így néz ki édes, illatos gyönyörűségem:



A formája éééérdekes minimum, de már igenis kenyérnek néz ki.



Ugye?



Azóta már felvágtam, és egy szeletet megettem belőle. Olyan ügyes vagyok, hogy csak na. Minden szerénytelenség nélkül állíthatom ezt.
Ugye?

Köszi Ditte!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.