Ez egy 2008. decemberében írott posztom, de most ideteszem ismét. Mert a tegnapi workshopot kell lejegyeznem, ehhez kerestem anyagot itt a padomon, s ez is elém került.Oda nem tartozik, de a jelen napok történéseihez, a hullámokhoz melyek bennem is és mindenfelé csapkodnak, nagyon is jó illusztráció. Tehát, egy szép emlékű boldogabb idő MÉM játékának szelleme:

Ágnes kérésére most sutba  teszem kicsit a berzenkedésem, miszerint a "mi lenne ha" feltevés nem az én pályám. De ilyen léptékben, mint a mostani MÉM játék, tulajdonképpen belefér.
Sőt!
Szóval, én Ágnessal ellentétben nem emlékszem az eddig letudott körökre, ám biztos, hogy volt ilyen szép számmal, hiszen -hacsak el nem b@.om- most vagyok itt utoljára. Memóriám gyakorlatilag nincs, ám képzelőerőm akad, tehát nézzük.

Talán
1. Kezdjük réges-régen. Mondjuk az ókorban, ha nem is Egyiptomban (mármint az ókori Egyiptomban, amit ugye a történelem órákról legalább nyomokban ismerni vélek), de mindenképpen az antik világ valamelyik egyeduralmi birodalmában. Csakis elnyomott, dolgos -kényszerűségből, éhbérért dolgos- rabszolga, vagy valami hasonló "rangú" darab-darab számba vett "töltelékéletet" élhettem.
Tán engedelmességet kellett akkor, ott tanulnom. Hogy férfi voltam-e vagy nő? Gyanítom férfi.



 



2. Aztán; Ágnes ugyan már ellőtte ezt, de mikor olvastam a kiírást, első gondolatom az volt, hogy boszorkány is voltam egyszer. Most nincs semmi sokadik érzékem, valahogy ezen receptoraim elkoptak az idők során, vagy pusztán arról van szó, hogy ezt a leckét már megtanultam, s most, ebben a körben, nem venném hasznukat a tanulásban. De akkor, s ez gondolom a középkor, egy kis faluban éltem, csapzott, hosszú hajam volt, ami jellemzően mélyvörös árnyalatban játszott és a külsö jegyek ellenére, meg is feleltem azoknak. Átkot szórtam, hisz eleinte csakis erre tudtam használni az erőt, amit korán még nem is erőnek, hanem valamiféle szimpla tulajdonságnak tekintettem, s kizárólag önös érdekek vezéreltek. Aztán később már tudtam használni, rendeltetésszerűen használni az akkor már felismert erőmet, és inkább a jövőbelátással "operáltam".
De ez sem mentett meg attól, hogy példát statuáljon velem az egyház, s a falu főterén, máglyán végeztem ebben a körben.

 



3. Szintén a középkorban esett  meg, hogy szegény családba, sokadik lánygyerekként születve, már nem volt helyem. Szüleim apácának adtak. Itt kellett az alázatot megtanulnom. Egy szűk cellában éltem, igen hosszú, keserves életet, miközben a szegények ápolásában segédkeztem. Ennek folyománya, hogy természetesen tifuszban haltam meg, iszonyú kínok közt, magányosan. Senkinek sem hiányoztam, de a soros leckém, az alázat, minden percben velem volt.
Meg is tanultam, hogy soha többé ne kerüljek a vallás közelébe.


 

/Apáca innen való/

4. Nem jó ez, de gyanítom, hogy a huszadik század közepén én valami nagyon aljas, velejéig gonosz dologból vettem ki a részem. A szó legrosszabb értelmében bárhölgy voltam, s a személyes jólétemért sorra beárultam az üldözött népcsoport általam ismert tagjait. Ezzel egy darabig népszerű is voltam az elnyomó rezsim tisztjei körében, de mikor elfogyott a célpont -akiket feladhattam volna-, és a tisztek is más játékot találtak maguknak én rövid úton az általam korábban besúgott emberek sorsára jutottam. Valamelyik lengyelországi vagy németországi koncentrációs táborban végeztem, de az is lehet, hogy már a vagonban felismertek az "áldozataim" és mondjuk szomjan haltam az út során. Nem is csodálkoztam.
Ha mást nem, hát a nyíltságot megtanulhattam itt. Mert az őszinteség hiányának eredményét saját bőrömön érezhettem.


 
 
/Matahari/

Matahari persze csak illusztráció, hiszen ő az 1920-at sem érte meg, de az I. világháborúban hasonlóképp "áldásos munkát" végzett, mint én kicsit később, a II. világháború éveiben. Ja, és én híres sem vltam, hírhedt is csak igen szúk körben.

........................................................................................

És itt az, amire emlékszem is.
A huszadik század harmadik harmadában születtem, átlagos magasságú, ikszlábú, vöröshajú, dagi kislányként. (Ezek, s az öcsém segítségével megtanulhattam a másság elfogadását.) Nem könnyű gyerekkor után, boldog életet kaptam. 17 évig éltem boldog, teljes életet. Aztán egy hideg téli délutánon ott maradt a testem élettelenül a hatos út mellett, a szántóföldre rohant autóban.
Alma voltam, s vagyok most is.

 


Abból az életből a legfontosabb megtanulnivalóm az, hogy létezik a teljesség. Az, hogy nem vagyok egyedül akkor sem, ha kíméletlenül összenyom a magány, az, hogy velem van akkor is, mikor eltorzult arccal ordítanék a semmibe...

De azt még meg kell tanulnom, hogy mi is a feltétel nélküli szeretet. Ezen még dolgozom. Ha már kész vagyok, majd szólok.
Vagy nem is, észreveszi akit érdekel, hogy már nem futom a köröket.

................................................


A képek, s a szöveg is most innen, hiszen ez csak egy "utánérzés" vagy inkább egy ismét felsejlő árny. Mely ha mást nem is, de egy hosszú hümmöt megér.
Ar eredeti azon részét, ahol meghívok a játékba embereket azért nem teszem ide már, mert egyrészt már nincsenek itt ők, akiket meghívtam akkor, másrészt meg, ha valakinek van kedve, tegye meg, hogy felveszi a kesztyűt, kíváncsian várom, de jelen helyzetben nyitva hagyom e kaput. Csak nekem fontos ez.


 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.