Mert a szerkezet keretes, s kísér, akár akarom, akár nem.

De, de akarom.
Ennyim maradt, így önfeledt boldogsággal csodálkozom rá egy-egy ilyen leletre.

Kezdődött pénteken, szokás szerint. Miegymás, szaladás, persze megint vakegér voltam és egyszer félútról kellett visszafordulnom, hiába örömködtem a dolognak, hogy lám nyertem két teljes órát az eredeti tervhez képest, de nem, csak nem van eszem már megint. No, mindegy.
Ültem a buszon, ahogy kell, s hallgattam révetegen a Petőfit, ahol is Prodigy nap volt, a közelgő koncert apropóján, mely napot persze nem sikerült kifigyelnem, és végig azon búsongtam, hogy éppen aznap van a BS-ben, de persze nem, mert sem nem az idő, sem nem a hely nem volt pontos, de sebaj, kicsire nem adunk…
Tervben volt egy kanyar a célállomás felé mentemben, hisz SzögletesBarátném felfedezett állomáshelyét meglehetős örömmel látogatom ahányszor csak arrafelé visz utam… meg amikor nem is, hiszen azért némi messze nem akadálymentes kanyart kell beépítenem ilyenkor a sorba, de ennyit ez megér.
Mert a kávé jó.
És uccu is van. Többnyire.
Nem beszélve a csapos néniről, aki nem is néni, de ennyi baj legyen.

Odaértem, naná, gémber tagjaimmal, s végre valahára személyesen is összeismerkedhettem egy fészbaráttal, ki így, élőben legalább annyira szimpatikus, mint amennyire a virtuvilág tagjaként tűnt. Több témát boncolgattunk, így hármasban, s a teljesség igénye nélkül megemlítem a Lyuk szellemiségét, melynek talajszinthez való viszonya –most, hogy belegondolok- passzol a főtárgyhoz, mely a Budavári Labirintus volt. És itt a hangsúly a múlt idő, hiszen a megmentés a jelen projekt.
Ennek keretében kérünk –illetve én csak kotyogok, s ütöm belefele az orrom mindenbe csak, tehát a lelkes ifjak- minden virtu-arrajárót, hogy egy tetszikkel erősítse a törekvést!
Nem kevésbé fontos megemlítenem egy tévéhez fűződő ajánlatot, melyről persze lemaradtam. Már nem az ajánlatról, hanem az abban foglalt műsor megtekintéséről, jajmár ez a fogalmazás... ehhh....-, ma délben volt az egyik Duna csatornán Ágnes: József Attila - Radnóti a Művészetek Palotája színpadán, s nagyon, nagyon-nagyon csendesen jegyzem csak meg, hogy mikor mondtam a várható időbeosztásom s azt, hogy így valószínűleg nem fogom látni majd, kaptam egy felajánlást, egy dvd-ről. Hmmm .... Mindenesetre lelkem ismét kerekedett egy csinosat...
Persze megint szólt a zene és ahogy már jegyeztem, nekem SzögletesBarátném rendre nyújt új és egyszerűen briliáns zenei csemegéket. (Nyilván mert öreg néni vagyok, de az okot ne firtassuk inkább, jó?!) Szóval, már nem is tudom pontosan, hogy hogyan, de szóba került a Prodigy. A rádióval, azzal, hogy nem emlékszem… vagyis de… de nem tudom… nem emlékszem… de akár lehet is… hiszen a zene, hiszen Keith Flint … emlékek, ezek is, itt is, minden és mindenhol… Zsolti (s ahogy összefonódnak a dolgok agyam helyén…)… de nem emlékszem, hogy voltam-e boldogult életem során valaha koncerten, ahol láthattam élőben ahogy a tarajait borzolja… mert akár lehettem is. Volna. Akár.
Mert valós almaként mindent s bármit megtehettem.



És persze arról is, hogy az aznapra rendelt Szögletes zeneélményem mi is volt, megrágtuk ezt is, de arra nem derült fény, hogy mikor van a nap apropójául szolgáló koncert, de ezen sem akadtunk fenn, én hittem, amit, oszt jónapot, majd indult ki-ki merre dolga volt.

Eltelt a hétvége, én jöttem haza. Röpke öt és fél óra az út tömegközlekedve nekem Esztergom és Százhalombatta között, tehát időm, mint a tenger nézelődni ilyenkor, amit meg is teszek, s a telefon pedig remek terep jegyzetelni, ha már agyam nincs, hogy elraktározzam a szükséges infókat. S lám, nézelődésem egyik tárgya, egy több helyütt előforduló plakát volt, mely hirdetni hívatott e jeles esemény dátumát, s azt is, hogy ki lészen az előzenekar. S lám, villámcsapás, kanyar vissza SzögletesBarátném által felém közvetített zenei élményekhez, mert amely csapat a csodálatos tehetségű nagyöregek előtt nyomja, nem más, mint az általam eddig tökéletesen ismeretlen Death in Vegas. Nemhogy nem voltam/vagyok képben felőlük, de még csak hallani sem hallottam róluk, de azt hiszem az általam való ismeret hiányát megemésztik  nagy nehezen, mely nihil most mégis tűnni látszik, hiszen egy végeláthatatlanul hallgatható opust tudhatok magaménak már… már megint.





Mely persze zenéjével csakúgy, mint képeivel megint előcibált egy agylágyula alá temetett emléket. Naná.
Naná, alma.
Naná.
Naná, Lyuk.

Köszönöm. Ha már szögletes volt nekem valaha Szélkisasszony, hát keretnek tökéletesen meg is felel e két zene , tehetségtől... halálig.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.