+++

thx

Sálom Elftár(SS)ak! A TISZAESZLÁRI BŰNPER. Bary József vizsgálóbíró emlékiratai. 80/206 Olyan buták csak nem lehettek a zsidók, hogy titkos műveletük esetleges felfedezését kétszeresen megkönnyítsék. Egyszer a holttest ide-oda hurcolásával, azután meg a ruhák ideoda csempészésével? Miért kellett volna a ruhaátadás rejtélyébe egy eszlári zsidóasszonyt s egy eszlári vagy ládányi révészt, vagy halászt beavatni (II. 278.). De még mindez semmi – folytatja Eötvös. Ha a zsidók emésztették el a leánykát, ennek ruhája természetesen az ő kezükbe jutott. De hát miért őrizték volna ezt a ruhát hónapokon át, ha a holttestet nyom nélkül el tudták tüntetni, kétségtelenül eltüntették volna a ruhát is. Hiszen ha a május 19-én megindult vizsgálat után valamelyik eszlári zsidónál az eltűnt leányka ruhájából csak egy tenyérnyit találtak volna is, nincs az a hatalom, amely ama izgalmas korszakban a legiszonyúbb vádtól meg tudta volna őket menteni.” A jámbor olvasó, akinek fejéhez így a kérdések özönét zúdítja a kiváló bűvészmester, ha közelebbről nem vizsgálja azokat, a látszatérvek súlya alatt megállapítja, hogy Herskó vallomása csakugyan nem lehet igaz s a tetemúsztatás meséjét csakugyan valami „titkos tanács” bárgyúsága költhette. Vegyük sorjában a kérdéseket! Soha, sem Herskó, sem senki más nem állította, sőt nem is tételezte fel, hogy az Eszter ruhái Máramarosban Jankel kezébe kerültek volna, Smilovics Jankel sem mondta ezt soha. Ezt a feltevést csak Eötvös állítja fel úgy, mintha Herskó vallomásából folyna, csak azért, hogy reámutathasson annak valószínűtlenségóre. Azok a szavak, amelyekkel a zsidóasszony a ruhákat Herskónak átadta, nem azt jelentették, mintha a ruhákat valóban Smilovics küldte volna, hanem – amint Smilovics és Herskó is vallották –, csak ismertetőjel volt Herskó számára, tekintettel arra, hogy Herskó és a ruhákat vivő zsidóasszony egymást nem ismerték. Senki soha nem állította és nem tételezte fel azt, hogy a zsidók olyan buták lettek volna, hogy a ruhák ide-oda csempészésével könnyítsék meg műveletük felfedezését. Ezt ie csak Eötvös magyarázza be Herskó vallomásába. Hogy miért nem adta át Smilovics a holttesttel együtt a ruhákat is Herskónak? Mert a ruha Eszláron volt, a holttestet pedig valahonnan Beregből vagy Máramarosból hozták. A ruhákat éppen azért nem vitték az érkező holttest elébe Tárkányba, mert nem akarták a ruha ide-oda csempészésével a művelet felfedezését megkönnyíteni. Hiszen ha a ruhákat is átadja a holttesttel együtt Smilovics, akkor kellett volna előbb Eszlárról Tárkányig vinni azokat. Ha pedig ruhástól felöltöztetve csempészik a holttestet Tárkánytól Eszlárig, a holttest felfedezése esetében kétségtelenül kiderült volna a csempészet is, s nem foghatták volna rá, hogy a holttest Eszteré, mert nincs az a csodálatos holttest, amely a Tisza folyása irányának ellenében úszna felfelé Eszlártól Tárkány irányában, míg így, ha ruha nélkül fedezik fel véletlenül, nem jutott volna senkinek eszébe az eszlári üggyel, vagy Solymosi Eszter eltűnésével kapcsolatba hozni az idegen hullát. Miért kellett beavatni a ruhaátadás rejtélyébe egy eszlári zsidó-asszonyt s egy eszlári vagy ládányi révészt, vagy halászt? Hiszen az eszlári letartóztatott zsidók feleségei, sőt valószínűleg a szabadon maradt zsidók is, nagyon jól tudták, mi történt Eszterrel és hogy hol van a ruhája? „Beavatásról” tehát szó sincs. A révészt vagy halászt, aki a ruhát átvivő zsidóasszonyt a ládányi partra átvitte, nem volt szükséges beavatni semmibe. Herskó vallomása szerint ugyanis a ruhák egy nagy kendőbe voltak bekötözve s a ruhák átadása után a zsidóasszony a kendőt visszavitte. A halásznak vagy révésznek nem kellett tudni, mi van a kendőben, valószínűleg nem is volt rá kíváncsi. Elvégre abban a mindennapi jelenségben semmi feltűnőt nem láthat egy révész, hogy egy zsidó-asszony bátyúval megy át Eszlárról Ladányba. Végül az utolsó kérdés, miért őrizték a zsidók a ruhákat, miért nem tüntették el a holttesttel együtt? Vagy amint később felteszi a kérdést Eötvös: „Ha a holttestet örökre el” tudták sikkasztani, miért nem sikkasztották el a ruháját is? Hiszen az a ruha minden nap árulójuk lehetett. Arra pedig csakugyan nem számíthattak április 1-én, hogy abba a ruhába majd június 16-án egy áltetemet fognak öltöztetni.” Ki állította vagy tételezte fel, hogy április 1-től június elejéig valamelyik eszlári zsidó udvarán közszemlére voltak kiteregetve az eltüntetett Solymosi Eszter ruhái, vagy valamelyik zsidó a szekrényben őrizte? Egészen biztos, hogy a valódi Solymosi Eszter holttestével együtt el voltak ásva s mikor a hullacsempészetet kigondolták, akkor ásták elő a ruhákat is. Ezért volt a csonkafüzesi holttestnek nagyobb szaga felöltözött állapotban. Mindnyájan megállapítottuk, hogy a holttest tűrhetetlen szaga a ruha levetése után megszűnt. Ezt a végtárgyaláson azok, akik a szemlénél jelen voltak, egybehangzóan vallották. Sem Herskó, sem Smihvics vallomásából még csali következtetni sem lehet, hogy Mármarosból kerültek volna elő a ruhák, hanem éppen ellenkezően, az volt a feltevés első perctől fogva – s így mondták Smilovics és Herskó is –, hogy az ismeretlen eredetű idegen holttestet ruha nélkül úsztatták le s Eszláron öltöztették fel Solymosi Eszter ruháiba. Látjuk tehát, hogy Eötvös csupán maga találja ki a „bárgyúságokat” s tulajdonítja azokat a hullacsempészet tanúinak csak azért, hogy a hullacsempészetet képtelenségnek, lehetetlennek tüntesse fel. Lássuk azonban, hogy mit sikerült kideríteni a nyomozásnak a ruhaszállító zsidóasszony kilétére vonatkozóan. Eötvös szerint a mindentudó eszlári bíró Farkas Gábor hivatalosan jelentette, hogy a ruhákat „Buchta Siegfridné eszlári lakos adta át Herskónak.” Farkas Gábor ilyen jelentést sohasem tett. Bejelentette azonban azoknak a halászoknak és révészeknek neveit, akiknek csónakjuk volt 6 akik az eszlári és ládányi part között idegeneket is szoktak átszállítani egyik partról a másikra. Buchtáné férje szintén halász volt, a Tisza partján laktak és csónakjuk is volt. Ez alapon került gyanúba Buchtáné. Buchtáné 50 éves és evangélikus vallású volt, a ruhaszállító asszony pedig Herskó és Matej vallomása szerint 30 év körüli zsidóasszony. „Szemébe is állították Herskónak és Matejnek – írja Eötvös –, de ezek csak fejüket csóválták, mikor meglátták, ö maga indulatosan utasította el magától ezt a vádat” (II. 279.). De hiszen ha Herskó és Matej a csendbiztos kényszere alatt hamisan vallottak s az egész hullacsempészet a vizsgálóbíró találmánya, akkor hamarosan fel lehetett volna ismertetni velük az állítólagos ruhaszállító asszonyt, akár Buchtáné, akár bármely más ártatlan asszony személyében. Miért kellett akkor végig kihallgatni, két ízben is halászokat, révészeket s az eszlári összes zsidóasszonyokat felvonultatni Herskó előtt? „A vizsgálóbíró nem tehetett mást, zsidóasszonyt kellett keresni a ruha átadására” – írja Eötvös. Miután Smilovics, Herskó, Matej zsidóasszonyról beszéltek, csak természetes, hogy zsidóasszonyt kellett keresni. Már említettem, hogy a kihallgatott révészek és halászok közül csak egy: Hegedűs Béni emlékezett arra, hogy az utóbbi hetekben három zsidóasszonyt szállított át többízben a ládányi partra Eszlárról: Jungernét, Weinsteinnét és Feuerlichtnét. Herskónak mindhármukat megmutattam s felvonultattam ugyanakkor előtte tizenhat eszlári zsidóasszonyt, de nem ismerte fel egyikükben sem a ruhaszállító asszonyt. Miután így a nyomozás eredménytelen volt, amint azt fentebb szintén már említettem, július 17-én úgy a ruhaszállító zsidóasszony, mint a hulla-szállító két zsidó nyomozása és esetleges felismerése végett Smilovicsot, Herskót és Matejt Eszlárra kísértettem ki. Július 19-én a községházához rendeltem tizenhat asszonyt, köztük Buchtánét, egy német asszonyt és szembeállítottam Herskóval. ,,Csodálatos szerencséje volt a vizsgálóbírónak – írja Eötvös. Van Eszláron vagy ötven zsidóasszony, ő csak nyolcat választ ki szembesítésre s íme már e nyolc közt megtalálja Herskó a magáét. Rámutatott Herskó Grószberg Leonéra: imhol az asszony, úgy véli, ez adta át a ruhát, bizonyosan nem tudja” (II. 281.) Hogy még jelentéktelen dolgokban véletlenül se mondjon igazat Eötvös, a tizenhat zsidóasszonyt letagadja és azt állítja, hogy nyolc közül választotta ki Herskó Grószbergnét. A végtárgyaláson (végt. VII. 13.) az elnök is megállapította s Herskó és Grószbergné is elismerték, hogy első ízben tizenhat, második alkalommal nyolc zsidóasszonnyal történt a szembesítés. Igaz, hogy volt Eszláron, ha nem is ötven, de harminc zsidóasszony, olyan azonban, amilyennek Herskó állította a ruhaszállító asszonyt: 30 év körüli barna zsidóasszony csak 16 volt. Ezek közül a különböző csoportban kétszer is felállított asszonyok közül Herskó mind a két ízben Grószbergnére mutatott, azzal, hogy nem meri ugyan teljes határozottsággal állítani, hogy ő volt az az asszony, de azt hiszi nem csalatkozhatok vélekedésében. „Grószbergné persze kereken tagadott mindent, nem vallott vele szerencsét a titkos tanács” – írja Eötvös. Herskó határozatlan vallomásán kívül, tagadásával szemben, nem lehetett ellene találni más gyanúokot, egészen a végtárgyalásig, amikor azután egy eszlári asszony, Cseres Andrásné, súlyosan terhelő vallomást tett reá.