Most már van személyes tapasztalatom a filmről, sőt, a rendezőről is, hiszen részt vettem egy jótékonysági vetítésen.

Korábban ezt írtam ezen film kapcsán, mert magát nem láttam, csak az általa vetett politikai hullámokról volt meg a véleményem, s leginkább a hisztiről, melyet a királyi elit ma, Magyarországon véghez visz, ha ez a téma előkerül, s mely szépen ki is csúcsosodott e film kapcsán a Berlinale-n, ahol Fliegauf Bence elnyerte a zsűri nagydíját.

Leszögezem -s ez tűnhet úri nyavalygásnak is-, nem felhőtlen szeretettel tisztelem a facebook-ot, de tény, hogy amint már eddig is jó pár megmozdulásra -például- onnan nyílt lehetőségem, mert időm, mint a tenger, s most is ott való lógásomban csatlakoztam e csoporthoz. Persze ott is azzal kezdtem, hogy amennyiben akad egy vadidegen ember, aki felvállalja a kísérgetésem ódiumát a buszomtól a helyszínig, az ottani pesztrámat majd a hazajutásomban sem hagy magamra, eljutok. El akartam menni, naná erre a találkozóra, de tudtam, hogy vajmi kevés esélyem van rá, hiszen senki az ismerőseim közül nem tudott elkísérni, arra meg, hogy valaki pusztán szívének jóságából megtegye ezt, igen kevés sansz volt.
Ám, sikerült. Most is csak állok és toporgok, és csendesen mormolom a köszönetet különösen Virágnak, és a szervezőknek ott.
Szinte percre pontosan értünk oda és már az épület előtt kis csoport ácsorgott, benn az előcsarnokban pedig úgy kellett utat törni magunknak a vetítés terme felé, mely már dugig volt.
Virág előreverekedte magát egy bennfentesig, akivel korábban leszervezték, hogy lesz helyünk, s mikor ez megvolt, én is mehettem. A széksorok között a földön ülő embereken kellett átgázolni a helyünkig, melyet elfoglaltak már addigra, de amint meglátták én_nyomorékságom elismerték tévedésük és átadták helyünket. Alighogy elhelyezkedtünk, már kezdődött is.

Előbb bemutatták a film apropójául szolgáló eseményeket, az érintett családokat, majd megnéztük magát a filmet.






Mi lett Rióval?

Bennem nagyon sokáig ez a kérdés dobolt, s még mindig tulajdonképpen. Épp ahogy kavarognak az érzelmek is, kérdőjelekkel, s néhány kétségbeesett felkiáltójellel...
Például:
- az a "reggeli", amivel édesapját eteti a nő mielőtt munkába indul...
- vagy ahogy a lány kívülállóként veszi tudomásul, hogy mellette erőszakolnak meg egy szőke lányt..
- de akár az, ahogy a nő "bosszúból" a felmosóvízbe önti a portás reggelijét tányérostul, félzsömléstül...
- és az amikor a takarítónő felségterületét jelezve a már kivívott győzelmét mintegy nyomatékosítandó a másik takarítónő vödrét fellökve tünteti el őt az útból...

Ezek sztereotípiák, és szerintem felesleges szinten rágják a szánkba azt amiről mesélni akar Fliegauf Bence.
Jelesül, hogy két világ, két párhuzamos világ létezik itt, most, s ebben a kérdésben. A cigányok és a nemcigányok világa, s a kettő között az átmenet csak és kizárólag konfliktusban jelenik meg, Néha erőszak, néha ruha adomány, de soha nem egyenrangú felekként élik meg a csoportok tagjai a találkozást.



"A vetítés után az Ezüst Medve-díjas, és azóta számos más díjat is
elnyert film alkotójával, Fliegauf Bencével György Péter esztéta
beszélget."
Jó páran kérdeztek, jó páran áhítatuknak adtak hangot a jelen lévő rendező felé, aki -a fotón is látszik- kis sapijában meg is felelt a rendezőknek kijáró sztereotípiának, ha már a film is jócskán operál ezen eszközzel.
Tetszett a beszélgetés, tetszett a film, tetszett a rendező stílusa, mind beszédben, mind a filmben, ám mindegyik tetszésemben ott az űr, valami, ami még nem engedi el bennem a kérdést, nem hagyja elégedetten lezárnom a dolgot. Mert az tökéletes, hogy a provokatív, a végsőkig feszített képeket használva lehet egy-egy kérdést igazán bedobni a köz elé, azzal a nem titkolt és teljesen jogos igénnyel, hogy most már az utolsó utáni pillanatban vagyunk ahhoz, hogy legalább tudomásul vegyük ennek a helyzetnek a létezését, s talán akkor hozzá is kezdhetnénk a megoldás keresésének. De hangsúlyozom, ehhez valóban el kellene jutni addig, hogy a_kérdés megfogalmazódjon.
Fliegauf Bence ehhez ezt a módszert választotta.  A képregénybe illő, már-már olcsó ötletekkel operáló megoldások mellett azt is meg kell jegyeznem, hogy mindezekkel együtt ez az alkotás akár egy mérföldkő is lehet, hiszen pontosan az a lényeg, hogy minél több helyre eljusson a kérdésfelvetés maga, s ez nem a populista, polgári, leereszkedő jókedvvel, hanem a hideg, valóság alatti -karikírozott, lejjebb menő őszintétlen őszinteséggel megrajzolt- képekkel operál.

Néha előugrott fejemben a kérdés, hogy vajon nem akar-é Fliegauf Bence a rokkantakról is egy pár perces kisfilmet készíteni, de addig készültem, hogy már nem volt idő a kérdés felvetésére, s ez annál is jobb, hogy nem bírtam volna ki, s rákérdeztem volna erre-arra.
(Mi lett Rióval? Hogyhogy nem emelt szót a lány, mikor látta az erőszakot? Ilyenek a cigányok? Nem, nem ilyenek,,,, s akkor is ezt mondom, ha értem, a célját ennek a jelenetnek, hogy a társadalomtól való teljes különállás, a nincs_tanú, akkor sem, ha egy cigány ott van helyzetet hívatott ábrázolni, akkor is azt mondom, hogy ezen jelenet célt téveszt. Nagyon veszélyes mezsgyén halad...)
Szóval kavarognak bennem a gondolatok, azóta is.


Előttem egy úr ült a teremben s ahogy rakosgattam mankóimat, no meg remek okos_ügyes_aranyos_dolgos de főleg nem_sarokba_állítós lábam, hátra fordult, s nekem szegezte a kérdést: "Márta?"
Némmámondom... kiderült, hogy a fészbúkon a jelzett oldalon, ahol a vetítést hirdették kialakult egy vita, mely egy roma férfi s nem_roma hozzászólók között zajlott. A férfi nemtetszésének adott hangot a film sztereotípiáit említve -most már értem a nehezményezése mélységét-, s az itt előttem ülő, s engem ügyesen felismerő úrral arra próbáltuk rávenni ezt az embert, hogy jöjjön el a vetítésre s a rendezőtől magától kérdezze meg a számára fontos dolgokat. Nos, őt nem láttuk -persze ettől még ott lehetett-, de ez a felismerés nekem nagyon jól esett.

Aztán ahogy kifelé küzdöttük magunkat a teremből, még egy hölgy megállított és megköszönte, hogy ott vagyok. Hmmmm.... én köszönöm, hogy ott lehettem... s még egy BESZÉLŐ-t is kaptam, ráadásul mikor mondtam a hölgynek -mea culpa, mea maxima culpa, nem emlékszem a nevére-, hogy néha szoktam kapni, ezen nagyon meglepődött, pedig igen. Bár, tény, számomra is meglepő a dolog, hogy én ilyen helyekre eljutok, de méla örömmel konstatálom csak a dolgot.

Virág kikísért a villamosig a Deákon, ott nagy nehezen haza tudtam zavarni, mert már így is fél napig engem kísérgetett, s mikor kiderítette nekem, hogy mikor is megy a buszom az Eteléről, végre valóban ott mert hagyni. Nagyon köszönöm.
Én pedig mentem a buszomhoz, ami annyira retró volt, hogy komolyan megfordult a fejemben, hogy ismét lesz kaland ezzel, mert ez a csotrogány a pályaudvarról nem tud kiállni, nemhogy azt a 30 km-t leküzdje ami hazáig hátra van.





23:55-kor indultam haza, 1óra elmúlt, mikor leszálltam és fél kettő után értem haza.
Reggel meg fél hatkor keltem és mentem a rehabra, ahol a második hetem utolsó napját töltöttem. Kaland az életem.


S végre megértettem a film címét. Sokkal, sokkal baljóslatúbb, sokkal mélyebb, mint azt valaha gondoltam volna. Ez maga a telitalálat, ezért, egyértelműen emelem kalapom!
Számomra mégis a kulcsmondat ez:
"Itt vannak!"
Hiszen Rió tudta. Készült.

Vajon elérte a bunkert, amit maga épített?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.