Azzal kezdem, hogy kerestük, kerestük, de nem találtuk a kőkarikát, melyhez elindultunk, ám a nem karikába rendezett ősember-nyomokat de bíz'a.

Reggel Gerda és Medve motorral -böszmeteg hárombetűs piros jószág-, mi pedig autóval vágtunk neki a távnak Fermoy felé, azzal az elhatározással, hogy valami olyat keresünk, ami évezredek óta arra vár, hogy mi megnézzük... Egészen pontosan ott is Labbacallee Wedge Tomb.
Nos, az ősember hírből sem ösmerte az akadálymentesítés fogalmát, de pláne az utókor,melynek gyermekei még hermetikusabban elzárták eme emléket a nyomorék-populáció elől... de sebaj, a kukucs-hajlam s a technika összehozott minket.

Most töltögetem fel a picasa-ra a képeket, de hajnalban kelek, így nincs bátorságom kivárni az eredményt s feltenni ide is aztán azokat.
Így csak jegyzem a dolgot, s néhány képpel megtámogatom.
Esős, naná, milyen lenne, időben, gyönyörű utakon, meseházak övezte, árnyas erdei főutakon, ahol egy hidegleléssel felér a szembe-forgalom látványa...jutottunk el Fermoy-ig, aztán mentünk keresztül rajta, hogy ráleljünk a feljebb megigézett emlékhelyre.
Már korábban, valamelyik évben Ditte mesélte nekem -s az én agymentes fejemben ez az infó megragadt-, hogy e helyek Írországban, akárha magánterületen is fekszenek, látogathatóaknak kell lenniük, így találkozhattam már tehén- illetve bikalegelőn, valamint birkanézelődő helyen is ezzel meg amazzal, most pedig egy telek sarkán álló emlékhelyhez mentünk.
Nagyon takarosan megóvott s megcsinált helyről lévén szó, én nem tudtam közel menni -mert ugyan birkakapuval elboldogulok, de kőfalba épített lépcsővel vagy vasráccsal sajna nem.

Aztán indultunk tovább, hogy egy másik kavics-múzeumot is megnézzünk, de azt sajna nem találtuk, hogy ennek mi az oka, arra nem jöttünk rá, mert a térképen ott piroslik a jelzés, a gps is elvitt az általa ösmert környékre, de nem leltük őseink nyomát, így veszettül kezdtünk valami civilizációtól fertőzött -hogy kávélelőhelyről s mosdóról említést se tegyek- helyet keresni, s vagy negyedik próbálkozásra sikerült is, Waterloo.

Nagy vödör kávét ittunk, illetve egy adag bacon & cabbage-re esett Ditte választása, mely darab része az én ír bemutatómnak/kiképzésemnek.  Az a szósz, mártás akármi valami ihaj finom volt, és ha most kiderül, hogy semmi faxni, csak valami petrezselymes majonéz okosság, akkor is le a kalappal, mert a sonka, a krumplipüré a káposzta és ez a trutyi valami olyan elegyet képezett, amitől visszatért az életkedv meglehetősen fáradó tagjaimba.

Visszatérve a Medvelakba még össze kellett pakolnom,mert hajnalban indulás Dublinba, ahonnan fél 10-kor száll fel a gépem. (Nagyon remélem, most nem lesz kalandos az utam, csak amennyire az elvárható...)

.......................................

Dittének ma, a kávé mellett a Waterloo Inn-ben mondtam, hogy olvassa el ennek a blognak a fülszövegét. Olyan ez, mint a gravitáció, s én ennél jobbat, ennél természetesebben beépült jó, minőségi és tökéletes dolgot, nem tudok elképzelni. Ám, nem értem.
De ettől még, méla mosollyal és minden percében élvezve azt, elfogadom -mondom, akkor is, ha belegondolok értelmére nem lelek-, s boldog vagyok tőle.
A részem.
Igen.
Ott a kedves ír hölgy felszolgálta kávé mellett mondtam, olyan ez, mint nekem Csaba, nem értem, de elfogadom, mert nekem ez jó. Ez nagyon jó. Én ettől vagyok teljes. S így nem értem azt sem, hogy miért vagyok én Ditte barátja, de büszke vagyok rá és nagyon élvezem az ezzel járó ezt meg azt, például, hogy itt lehettem most is.

Köszönöm Ditte!
Köszönöm Gerda!
Köszönöm Zoi!
Köszönöm Medve!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.