...pedig nem tapsoltam vissza.

"Visszaköszön a kín

8 és fél éve ismerkedtünk össze. Mindketten magunkat adjuk, csak és teljes mértékben önmagunkat, teljes valónkat az örök kapcsolatunkba.

2001. 11. 18. Egy busz.
Halál... darabokra hulló élet... halál... halál... kóma... jégmező, nevenincs "nyugalom"... fekete alapon vörös betűkkel a KÍN, mely a kötözőskocsi kerekeinek csattogása a folyosó kövén képében tart felém, megállíthatatlanul és a folyamatos már-már elviselhetetélen szintet teszi nevetségesen kellemessé a hátán hozott hústépő, cafatoló, ordító, jegesforró, élveboncoló napi kétszeri átkötözés alatti igazi mély, kíméletlenséghez képest.
Lassan ráébredtem, hogy velem lesz mindig. Élek. És ennek az ára az, hogy ezzel örökre szövetséget kell kötnöm.
2002. 06. 16.
Kórházból haza. Járókeret... nem hajló és folyamatosan égő, kínzó, megnyugvást nem hagyó csípő... égő, lüktető, fájó térdek, nem hajló, görögdinnye nagyságúra deformálódott, lüktető, tépő boka... néha még ... tüsszentéskor visszaköszönő törött bordák, amely dolog morbiditásán csak röhögnöm kellett és ez attól még jobban fájt....

2003. 02. 14.
Európai összefogással kitalált és megtanult tecnika birtokában végrehajtott 10 órás műtét, mely során összerakták a szétrobbant jobb csípőm. ("Csak" 6 órán át lehet -vagy akkor és engem, nem értek hozzá, de akkor velem ez volt- spinális érzéstelenítést alkalmazni, de annyi nem volt elég az én legómra, így még -mint mondta Tanár úr, egy kicsit elaltattak, nos, az a kicsi lett 4 óra még.)
Az addig másfél évig folyamatosan tépő, a Napot elhomályosító kín tűnt el másnap délelőttre, mikor felébredtem az altatás utáni szendergésből. Rettegtem, hogy ha elaltatnak, újra elvesztem magam és megint bolyonghatok a jégmezőn, mint az első 3 hónapban, ezért mikor magamhoz tértem először észre sem vettem, hogy eltűnt a szinte viselhetetlen kín, mert a világot figyeltem, hogy azt látom-e ami van és benne magamat és tudom-e, hogy én ki vagyok és hogy ez a kettő milyen konstellációban van...
Aztán emlékszem a pillanatra... a megdöbbenésre... a lehetetlen, elhűlő rádöbbenésre, mint mikor egy az utca végén ezer éve dolgozó aszfaltjavító gép hangja annyira beivódik a zsigerekbe, hogy már az élet része lesz, pedig ha csak egyszer hallod, azt hiszed, elviselhetetlen... aztán ha megszűnik, megáll a kezedben a kés, amint a krumplit hámozod a konyhában s először nem érted mi történt, csak valami hiányzik.... hatalmas tér, ahol addig volt valami... valami nyúlós, tapadó, levakarhatatlan, undorító nyűg... de most nincs ott... ez igaz??
Ez igaz??

talán... talán... talán nem fáj? Talán nem fáj???

NEM FÁJ!!!!!


.
.
.
.

Ma visszatért. Ülök és rettegek, hogy nem, nem szakítottunk végleg, ma visszatért és rettegek, hogy sosem hagy el, hogy megint a részemmé akar válni... vagy már azzá is vált, csak én még nem veszem tudomásul... hogy szorongat, hogy morzsol, hogy elveszi az eszem, hogy hányni fogok tőle, hogy nem tudok beszélni, hogy nem tudom használni a wc-t, hogy nem tudok zuhanyozni, hogy nem tudok eljutni egy pohár vízért....hogy nem tudok lépni, vagy ha lépek megbotlok és még el is esem... hogy nem tudok felkelni, hogy rettenetes hangokat adok ki az embertelen kíntól... hogy eltorzul az arcom, hogy semmi sem marad a világból... hogy semmi sem marad belőlem....

csak a kín




Rettegek, hogy sosem hagy el."

Eddig 2010. 06. 25-én jegyeztem le. Akkor a csípőmről írtam, egészen pontosan az apropót a bal csípőm adta, mely bizony azóta egyre rosszabb lett, s idén májusban elérte azt a szintet, hogy láthatóan okot ad a protézisre. Jó hír, hogy az akkor várható 7-7 és fél évhez képest csak pár hónapot kell várnom, s júliusban már meg is kapom, s kettő csípőprotézisem lesz, egyik ilyen másik olyan -és nem a jobb-bal kiosztásról hanem cementális or cementálatlan voltáról beszélek-, hiszen ha LÚD, HÁT LEGYEN KÖVÉR, ugye. 
Csakhogy ma, most az előbb a fent idézetthez hasonló lett úrrá rajtam. Nevetséges. Tudom. És nem is ma kezdődött, de most az imént már olyan szintet ért el, hogy két mankóval sem tudok járni. 
Ijesztő.
És leginkább az, hogy nem a csípőm ad ilyen jeleket. Mert az megmarad a már megszokott szintjén, s ehhez jött egy új elem, pontosabban régi-új... 
A lábfejem. Jaj, de röhejes... 
A bokám fix és három lábujjam is, így mozgástere ezen testrészemnek meglehetősen parányi, ám az egységre vetített idegenanyag tartalma magasan vezet tán, hacsak nem a lábszárammal fej-fej mellett végeznek e nemes küzdelemben... szóval, hogy mi is az, ami ott fájhat? Hát gőzöm sincs. Csak azt tudom, hogy gyakorlatilag járásképtelen lettem megint.



Azért is ijeszt meg ez, hiszen egyedül vagyok. 
Nem baj, volt idő, mikor a kín olyan társaságot adott nekem aki/ami stabilan jelen volt akkor is, ha egyszál magamban léteztem a jégmezőmön...

/Kínok innen/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.