Leszögezem, a kosár* meg én, két külön világ vagyunk, de egyértelmű a párhuzam, mely az agyam helyét uraló kapcsolatok révén életre kelt.

* Kosarat imádtam bevásárláshoz. De öreg koromhoz ez már nem illő, tehát már elvből nem használom, osztán a kosár, ha az kosárlabdát jelent, nos nem akarnám lejátszani a pályáról az ezen sportágban jeleskedőket, így ehhez se nem van közöm.



/Eminnen e/


Történt, hogy ma Hármaska megkért, hogy ide meg amoda teflonáljak, hiszen nekem nénihangom van s így hivatalos helyeken talán komolyabban vesznek, tehát adva vala a feladat.
Ehhez ugye vannak kellékek... ööö, egy kellék összesen, de akkor is, na... szóval, mentem, hogy a töltőről, mely a szobámban lakik, elhozzam a mazzagos teflont, mert ugye kényes ízlésemnek az felel meg (mer' nem a hoppá díjcsomag vesz erre reá, á, nem...).

Mint a mellékelt ábra mutatja -szobám akkora mint egy ágyelő, de nem ez a lényeg-, a szegény halódó babér fölött, a tsinos grafika alatt lakik a mazzagos teflon -a többi hason kütyüvel-, vagyis az a bázis, mert rokiságom megkönnyítendő eme cucc hordozható. Szóval, mentem, elvettem az elveendőt s indultam vele vissza a nappaliba. Megérkezvén aztán vettem észre, hogy ezzel a kütyüvel ugyan semmit se nem hívok, mert ez megkukult.
Némmámondom!
Túraszervezés újra, ellenőrizendő bázist. Ahol elébb persze -én drága okos kis izé- visszatettem helyére a kagylót, amitől akkor sem tudtam mit várok, hiszen minimum 24 órája ottan csücsült szegény. Na, jó, amikor eme -addig is tudott- tény, értelmet nyert agyam helyén, okosan kigondoltam, itten kérem más baj van.
No.
A tápkábel, a szombati begyömösz alatt -amikor is a polc, a kép, és ezek is a helyükre kerültek- megvált rendeltetése helyétől, s azóta biza a telefon megkukult. Hisz nem etette senki.

Ám, én még okosabb... ahogy visszatettem helyére -teljesen értelmetlenül, de akkurátusan, ez tény- a kagylót, nem számoltam azzal, hogy amint elkezdem keresgélni a mazzag helyét, nos minimum billegálissá teszem az egészet.
S lám!
Ugyan elvégeztem amire készültem, mert gyugót és annak várományosát összeillesztettem, csakhogy a teflont magát, mely ugye a cél az egész küldetés alatt, bírtam beűzni elébb a babérba, majd onnan a parkettára.
Hű. Nem vagyunk barátságban, én és a földön lévő akármik, de nem ez az egyetlen dolog mely nem üti meg ezt a mércét, tehát nekiveselkedtem, ahogy kell, jobb -nyomorultabb, de lassan tényleg jobb...- lábammal pukedli, egyik kezemmel kapaszkodó a szekrénybe, másikkal megcéloz céltárgy, és lehajol...
Öööö....

A képen látszik, hogy ez a pana nem egy lcd technika még, tehát akkora mint ide Lacháza, tehát ki kellett bővíteni a szekrény tetején a helyet számára, s ez úgy volt a legkézenfekvőbb, ha a takaróelemet, mely a tetején lakik kicsit kijjebb rögzíti Misi, így a tv kényelmesen elfér, s alatta a szekrény is remekül használható.



Vagyis én lehajoltam. Eddig ment is. Teflont megfogtam -örömmel szorongattam- s emelkedtem felfelé.
Höhö...
Vagy összébb ment a szobám, vagy nem tudom mi a parajelenség volt, de a fejem búbjával úgy bírtam alulról sarkon vágni a tv-lapot, mint annak a rendje... persze ennek megfelelően azonnal reflexszerűen ugrottam is hátra...nem röhög!! mondom nem röhög!!!... és ott meg az ágy lévén, bírtam hanyatt esni ... ám ez még nem elég... az ágy, lévén nyomorék-magasságú, és elég ruganyos, úgy dobott le magáról, ahogy kell, s bírtam a padlón landolni.
De bazmeg, olyan küldetéstudatom van, hogy a telefont, amit kemény munkával megszereztem -de ráadásul pillanatnyi helyzetében használhatatlan is- el nem engedtem.

"Ahogy dőltem, azon töprengtem, hogy de ez nem lehet, hiszen én nem fogok soha elesni! Nos, ez nem tarthatott tovább cirka másfél másodpercnél, és már lenn is voltam a parkettán. Éles fájdalom a csípőmben és a lábamban, a térdem meg hangosan röhögött... nem tudok rá jobb szót.
Na, én nem röhögtem. Ott feküdtem és nem hittem el, hogy ez történik velem.
Fájt, de nem ez volt a baj, hanem az ijedelem. Egyszerűen megállt a szívem. Ott feküdtem és nem hittem el... vagy ezt már mondtam? Nem mertem megmozdulni."

Ez a részlet ideillik. Nagyon. Hiszen hiába hittem, nem fogok elesni soha, ez már nem az ELSŐ ESET.
Most egyedül voltam. S leszek is mindig. De felálltam.

Most is. Én magam vagyok a lepattanó, és én TAPSOLOK MAGAMNAK.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.