Talán ez igazán a tegnap délután-este magyarázata, illetve annak analógiája.

"

Nos, az van, hogy nem van.
Ez van.

De kezdem az elején. Tegnapelőtt -tanulva a korábbiakból- igen ráérősen intéztem a dolgokat, hisz mikor időre kellett volna érnem a kórházba, s ennek megfelelően kértem a mentőt, akkor is bő két és fél órával később értem be, tehát most, hogy csak azt mondtam, valamikor délelőtt oda kéne jutnom, nem téptem magam, hogy készen álljak. Hát, ehhez képest hajnali fél 9-kor ott zörgött a mentő a ház előtt. Igen zörgött, mert csak egy-egy rövid, de annál intenzívebb -nem tudom máshogy mondani- zörgést eresztettek meg, s álltak türelmesen a kapu előtt. Másodikra, de lehet, hogy már többedik volt, rájöttem, hogy ez a természettől elrugaszkodott zaj valószínűleg nekem szólhat, így kinéztem, s indultam. Nyakig -na jó, csak térdig- ért a hó, így egyedül kimenni sem tudtam -annyira okos vagyok, hogy kértem szállítást-, bejött kedves piros mellényes hölgy, s besegített a kocsiba, ahol már két ember ült. Vagyis csak egyikük ült, másik a tolóágyon feküdt. Elindultunk.
Nem mentünk lassan, nem is száguldoztunk, de le kellett adni fekvőbetegünk a nem tudom milyen kórházban s a mellettem ülő -begipszelt lábú- bácsit a János kórház ortopédiáján.
(Oda húz a szívem. Na. Hülye vagyok? ÉS?? Az egy jó hely, ha ilyen kell, akkor az bizony egy jó hely.)
Bekísértek az osztályra, leadtak a egy doktornőnek, s azzal a meghagyással, ha haza kell szállítani, kérjek a szamaritánusoktól kocsit, s azok ők lesznek, hisz battaiak, visznek. Egyszerűbb őket kérni, mint mást.
Igazuk van.
Cipzáram lefotózták, allergiámat lejegyezték, bevonalaztam, hogy mennyire érdekesnek látom -sőt, Bulyovszki doktor most egy tükröt tartott a cipzáram elé, hogy lássam így is; érdekes volt-, majd Lévai doktornőtől megkaptam a beutalómat az érsebészetre, másnapra.
Előtte nekiszegeztem a kérdést, hogy miért is kell ez pontosan, valami hibádzik a lábászati rekontrukcióm kapcsán? Azt a választ kaptam, hogy az angiográfia eredménye szerint egy ér hiányzik, így ellenőrizni kell még jobban a területet, nehogy megbontják, s kiderüljön, hogy csak rosszabb lesz, mint amilyen most. Valahol hátul az agyam légüres terében elkezdett dobolni egy hatalmas, mély hangú bőrdobon egy fekete bennszülött, s úgy tűnt ő már tudja, amit én is, csak nem akarok megfogalmazni. Nem figyeltem rá. Mit nekem egy ostoba jelzés onnan, ahol nincs is agyszövet!! Ugyan kérem!
Lementem a büfébe s elkezdtem keresgélni. Egyrészt alvóhelyet, ezt néhány kör alatt sikerült találnom, de legkorábban csak 4 órával később mehettem oda, másrészt pedig ezen időre társaságot, hogy ne lézengjek céltalanul magányosan ezen idő alatt, hanem mondjuk kávézzunk valahol, valakivel, mintha csinálnék valamit. De senki sem volt elérhető, vagy kedve nem volt hozzám, úgyhogy maradt a magányos séta. Elmetróztam a West End-ig, s ott lébecoltam. Vettem egy leárazott nadrágot, elintéztem az internet előfizetésem szerződésének módosítását -ha már ott csináltam a semmit és szembe jött velem egy T-PONT, hát bementem és a ficak elé raktam a telefonom, azzal, hogy na most másodperceken belül írja ki az MT azonosítóm, mert azon nyomban lemerül a teflon, vigyorgott, mint egy vadalma, de tette a dolgát-, aztán egy McDonald's-ben kihasználtam a személyzet segítőkészségét, majd vettem egy töltőt a teflonomnak. Juli -az unokatesóm- sms-ben jelezte, hogy menjek a Hilton bejáratához, mert ott tud a legkönnyebben megállni, még teflonom utolsó leheletét kihasználva elnavigált a pontos helyig, és vártam.
Esett a hó, tömve volt autókkal az út (tán Váci út?) én meg ott támasztottam a Hilton oldalát; de nem kellett sokat várnom, alig néhány perc után megérkezett értem a fuvarosom. (Köszönöm, hogy nem hagytad a tekergésem, cím keresés, ilyenek.)
Felmentünk hozzájuk, háromból két gyermekkel találkozhattam -meglepő korbeli növekedést tapasztalhatok mindig ilyenkor; elképesztő, át kell állítani a kerekeket az agyam helyén, hogy mikor pl a kislányára gondolok, ne egy kerek, pirospozsgás majdhogynem babaméretű kislányka jusson eszembe, hanem egy jóformán nő, egy gyönyörű nő; furi, érdekes, de jó, nagyon jó- rendeltünk pizzát, ettünk, beszélgettünk. Julival uszkve száz éve nem jutottunk ehhez, úgyhogy ez most kifejezetten jó volt. Kaptam egy kölcsön pólót aludni (Matyi köszönöm! Juli legidősebb "kisfia") és másnapra egy gyári tartalékbugyit, ha már -ugyan reménykedtem benne, hogy így lesz, de fel nem készültem, naná- üres kézzel indultam neki a két napos túrának.
Reggel Anna ment iskolába, Juli dolgozni engem meg bevitt kocsival az ÁEK-ba, aminek igazán örültem. A büfében ittam egy kávét, megkérdeztem a biztonsági őrtől, hogy merre kell mennem az érsebészeti ambulancia felé, elmondta, mentem, kérdeztem, visszaküldtek. Remek. Újra nekiszegeztem a papírom, s a kérdést, hogy most akkor merre is. Ja, azt hitte, hogy azt hitte, de ha nem akkor erre, meg erre. Mentem. Kis séta a hóban, de megvolt.
Egy régi, nagyon réginek látszó, s gyanítom a valóság most megfelel a látszatnak, épület kicsiny, szűk folyosóján üldögéltünk egyre többen. Beadtam a papírom, mondtam, hogy tudom, fél dél még soká lesz, nem tolakodni szándékszom, de most tudtak elhozni, ráérek. Julitól szereztem egy újságot. Na, mit? Hát, Magyar Narancs-ot. Hogy miért is, ha el nem felejtem, majd kivesézem. Mert nekem fontos. Csak azért, na. Már a kivesézés, nem azért, mert miért... jaj, fáradok. Asszem.
Nem kellett sokat várnom, volt egy luk az időpontos betegek közt, így be tudott hívni a doktor úr. Nadrág, cipő, zokni le; így kellett a vizsgálóba mennem eleve. Érdekes nekem mezítláb sétálni, de mentem. Megtapogatta, meghallgatta doplerrel, nem tartott tovább öt percnél, s kimondta az ítéletet: nem lehet műteni a lábam.
Nem is egy, hanem kettő ér hiányzik. Nem lehet hozzányúlni.

Hát, nem a könnyen emészthető kategória ez a hír nekem.

Viszont azt is mondta, hogy aggasztó állapotok uralkodnak a lábamban, így életem végéig szednem kell értágítókat, melyekre javaslatot is írt a háziorvosomnak.
Tóth doki, itthon a lelkemre kötötte, hogy kérdezzek rá a érfestésen kiderült érszűkületemre, s most ezt meg is tettem. Azt mondta erre, hogy nincs mit tenni ezzel, nem nagy dolog. (A jó (a bal) lábam érszűkülete kismiska a jobb (a nyomorult; nem bal) lábam állapotához képest, igaz?)
Hmmm....
Minden műtét ellenjavallt.

Kimentem, felöltöztem, majd a folyosón ültem további két órát, mikor is egy beteghordó egy kerekesszékkel összeszedett és felvitt az osztályra, hogy majd onnan visznek haza. Ott újra vártam majd két órát.
Néha elkapott a sírhatnék. Most ez tipikus mézesmadzag effektus volt. Elfogadtam a helyzetem, az állapotom, a kinézetem. Majd elolvastam egy reggeli kávézás mellé azt a hirdetést egy orvosi kísérletről, s jelentkeztem rá. Bekerültem a programba, s a főorvos felvetette a lábam plasztikázásának lehetőségét, mely nem elsősorban szépészeti célokat szolgál, hanem ér-rekonstrukciót, mert ha így marad, fennáll a szövet elhalás majd a kényszerű amputáció veszélye.
Ekkor elkezdtem hinni ebben én is. S ehhez jött még, hogy netán láb alakú lábam lehet egyszer.

S most kiderült, hogy ez csak egy hullámvasút emelkedője volt, ahonnan tegnap irdatlan sebességgel zuhantam alá a nemleges hír hallatán.

Még jó, hogy annyi időm volt, néha mondom, bőghetnékem támadt, de nem sírtam. Szerencsére nem is nagyon tudtam magamra figyelni, mert volt ott egy hölgy -igen jól szituált, jómódú úrinő- akivel némi szóváltásba keveredtem, s nem tudom ebben mennyi része volt a csalódottságomnak, mert amiket mondott az ha nagyon jól vagyok, akkor is kiveri a biztosítékot, így sanszos, hogy akkor sem hagytam volna csendes, rövid mondatokban megfogalmazott, nem kioktató de egyértelmű véleményem kényszerű meghallgattatása nélkül. Persze, lehet hogy akkor nem röhögtem volna hangosan.
Megint jött az, hogy "Maga nem tudja! Én az egészségügyben dolgoztam egy félévet!"
Csókollak szívem. Eszem a zúzád, hogy finom legyek.

Aztán végre megtaláltak a mentősök -örömujjongásban törtek ki, mire odaértek, mert nem ott vártam, hol előző nap kitettek-, majd jöttünk haza.

Este volt már.
Kicsit tipródtam még a dolgon, de mára már elhalkult a tamtam dob a fejemben. Az a fránya bennszülött tudta előre, hogy ez lesz, és én nem hallottam meg, de semmi sem történt. Ugyanott vagyok, ahol nyáron voltam, csak annyi változott, hogy tudom, érszűkületem van, s gyógyszert kell szednem.
Mi ebből a tanulság?
Ha akkor nem kávézom -sőt, ha nem kávézom, ugye- nem látom meg a felhívást, nem beszélek Tamás főorvossal s nem hiszem el, hogy lehet nekem szép, okos, erős, TARTÓS lábam, nem derül ki, hogy érszűkületem van, s két fontos ér is hiányzik nyomorult lábamból, így az sem, hogy spec gyógyszereket kell szednem, mert ha ezt nem teszem, elveszítem a lábam. S most jön a pozitív rész: így, hogy ez kiderült, megkapom a gyógyszert, szedem azokat, s így megmarad, szép, okos, erős, s lám, gyógyszerrel támogatott, de épp ezért TARTÓS lábam.

Már van mosoly, de még kicsit féloldalas. De van.




Ez optikai, de a séma ugyanaz, mint amit most érzek. Bár egyre kevésbé; úgysem tudok beülni a hullámvasút kocsijába, hát most megkaptam a lejtőn való száguldást, de lassan leérek, s újra elkezdek felfelé araszolni...

A cím: tudja, aki tudja. Köszönöm a drukkot mindenkinek, a lábamat mentettétek meg. Akármilyen nyomorult kedvesem, az enyém. S ezt értékelem is nagyon."

Eredeti poszt replikája ITT olvasható.

Annyiban teljes a párhuzam a szombat estével, hogy derült égből ért korábban egy hír, melyet nem kezeltem készpénzként, de nem is tagadtam magam előtt, hanem csak vártam, mi lesz. Sem pro sem kontra nem prejudikáltam, ám, mikor megkaptam a -nem várt, sőt, eszembe sem jutott korábban- felvetésre az elutasítást -mely még nem is végleges, ahogy mondták-, nos hasonló hullámvasutazáson vettem részt, mint a posztban a lábam kapcsán. Pontosabban ez a mélybe száguldó szakasz... Nem akartam nyilvánosan bőgni... ezért inkább bőgtem a villamoson és a buszon, és persze kedvem lett volna üvölteni ... aktuálisan a Napsétát. Hogy ne itt legyek, hogy ne az legyen, hogy néha képes legyek ne realistán -tehát várakozón-, hanem pesszimistán -a rögvalóságban realistán, ha hiszem, ha nem- állni a dolgokhoz.



Mert a csalódás íze nem keserű. Sokkal inkább savanyú, olyan arcot gúzsba kötő, torokszorító, könnyfakasztó...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.