De nem az. Vagyis csak részben.

Múlt csütörtökön hazajöttem az OORI-ból, megkaptam zárójelentésim, további használati utasítást hozzám és kezdtem/folytathattam az_életem.
4 centivel magasabban, abszolút erőtlen (hivatalosan 3, azaz gravitáció ellenében még éppen működő... de igazán nem... mert az ágyra is úgy kell felemelnem) bal lábbal, de ijesztő mértékű csípőfájdalom nélkül, újra tanulva kvázi mindent.
A kórház védett közegéből -két hónap után- vissza a mindennapokba.

Pénteken nekirugaszkodtam és el is mentem gyógytornára. Az a cirka 300 m, gondoltam, nem lehet nagy kihívás.
Nos, korábban ez a táv nekem olyan negyedóra-20 perc volt, most kicsit ráhagytam és negyvenöt perccel korábban indultam. Nos, így sem volt elég az idő, mert majdnem egy órára volt szükségem ehhez a gyalogtúrához. Siralmasan elfáradtam és el sem tudtam intézni amiért mentem. Vagyis csak részben, mert legalább Editnek -a gyógytornászomnak- megmutattam a röntgenfelvételeket, melyeket elkértem az OORI-ból. Hümmögtünk egy sort rajta és megbeszéltük, hogy hétfőtől újra van helyem  nála.

Próbálok visszarázódni, és próbálom előhalászni agyam végtelen pusztaságából a 2003, tavaszi helyzetet. Mert amit most érzek, az nem nagyon passzol az "elengedett kismadár" analógiámhoz, mellyel illusztrálom máig azt az időt. Ám, azzal vigasztalom magam, pontosabban magyarázom a dolgot, hogy nem lehet összehasonlítani ezt a csípőprotézist azzal. És nemcsak az eszköz technikai evolúciós fejlődéséből adódó változásra gondolok, sőt, annak efelől semmi jelentősége sincs, hanem az én oldalamra.
Anno leesett, duplájára dagadt, a műtétig pontosan a végtaghossz különbséget mintegy kompenzáló lólábállásban rögzült jobb lábfejjel, csak járókerettel tudtam egy-két lépést tenni. Hiszen a csípőm maximum 20* hajlásra volt képes és folyamatosan, rettenetes mértékben fájt. Aztán mikor 10 óra alatt összelegózta Tanár úr és a csapat, egy-két embertelen kínnal teli nap után megszűntek a csípőfájdalmaim,és kinőtt a lábam, ami ugyan remek,ám az adott helyzetben bonyolította a dolgot kicsit, hiszen a leesett, fix lábfejem onnan nagyon útban volt, de ez másik vonal (ezt félévre rá "Lambrinuddi szerint" megműtötte Tanár úr...)
Visszatérve a mosthoz, a csípőm köszi, jól van, csak éppen olyan gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok az alapvető dolgokra is. Tehát az az egyik lényegi különbség, hogy akkor egy nagyon kis teljesítményű ember került kés alá, s az állapotjavulás látványos eredményt hozott a mindennapi életben is, hisz gyakorlatilag semmire sem voltam képes önállóan; most pedig egy tökéletesen önellátó emberből lettem ismét magatehetetlen. Az is különbség, hogy akkor 3 hónapot töltöttem kórházban, most pedig 2 hónap után jöttem haza. A 3 hónap amolyan bűvös határ, terhelhetőségben, strapabírásban, izomépítésben, hiszen ez is cement nélküli protézis, vagyis körbe kell nőnöm izmokkal, szövetekkel, hogy stabilan álljon a helyén s használni tudjam. Más igénybevétel van itthon és más a kórházban, illetve a rehabon.
Holnap megyek megint tornára,




S rádolgozom a tegnap már beszerzett izomlázamra a bal, újonnan szerzett, csípőprotézisem körüli területen. Ha már kalandos út, erre ugrott be rögvest ez a már máskor is kitett opus.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.